Kaposvári Gyöngyi szerk.: Varia museologica. Dolgozatok a szolnoki múzeum gyűjtőterületéről. Kaposvári Gyula válogatott írásai és bibliográfiája – A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok közleményei 55-56. (1996)

Nézzük meg ebből a szempontból a bánhalmi ábrázolás részleteit most úgy, hogy mindig az összefüggésekre, az egészre is ügyeljünk! Most már látjuk, hogy Bánhalmán nem az iráni, hanem a hellén életfa egyénítésével állunk szembea Ez a megfigyelés nagyobb jelentőséget nyer akkor, ha utalunk arra, hogy az olyan díszítésű perzsa tálak, amelyeknek díszítőelemeit Bánhalmán is láthattuk (s amelyekből egyet a 10. ábrán bemutattunk), sohasem a hellén jellegű életfát ábrázolják. Nyilvánvaló, hogy nagyszíjvégünk mintázásánál nagyfokú választékossággal jártak el. Ez más szóval annyit jelent, hogy a késő avaroknak az életfa megjelenítésére megvolt a saját formanyelvük. Ennek önálló alkalmazása, behelyettesítése viszont a dolgok lényegének megértését tételezi fel az ábrázolás készítésének folyamatában. Tanulságos lesz a pávasárkány megjelenítésével is még egyszer foglalkoznunk. Már fentebb megemlítettük, hogy a perzsa művészetben fára sohasem rajzolták. A bánhalmi nagyszíjvégeken viszont a fa törzse áthurkolja a hasát, tehát fán szerepeltetik. így itt az ábrázolás készítőinek önálló elgondolása érvényesül, ami a pávasárkányra vonatkozó vallásos képzeteknek teljes mértékben megfelel. Tudjuk, hogy székhelye az életfán volt. Ezért nehezen képzelhető el, hogy a mű készítője előtt ne lett volna ismert a világfa-elgondolással kapcsolatban valamiféle madárszerű szörny alak. Gyanúnkat az is megerősítheti, hogy az Urál-hegység és a Kaukázus közötti sztyeppén, arról a területről, ahonnan nyugat felé a késő avar hullámok kiindultak, valószínűleg ismerték a pávasárkányról a mítoszokat. A két pólusban ugyanis, a Kaukázusban és Perm vidékén ezeket lejegyezték.

40 A közbeeső nyílt területen a történelem viharai tüntethették el. De ha ezután az avarságnak arra a már kiderített szerepére utalunk, amelyik a magyarság életfa-képzeteinek gazdagításában szerepet játszott - felvethetjük bátran azt a kérdést is, hogy vajon a magyar meséknek a világfán tartózkodó sárkánya nem az egész világon, csak Iránban a fa tetején lakó sárkányalak emlékét idézi-e. Van valami furcsa még, amiről beszélnünk kell. A bánhalmi nagyszíjvégen oroszlánokat lovagolnak meg a harcosok. Az iráni művészetben az oroszlánokat vadászták, és nem lovagolták meg. Lovon szoktak vadászni és csak a királyok ülik nagy ritkán meg - a griffmadarat. Már önmagában ez is kétségtelenné tenné azt, hogy nem utánzó művészettel állunk szemben. Ugyanakkor valamit sejtet is: a griff- és az oroszlánalakok tartalmi jelentésének hasonlóságát a nomádok szemléletében vallásos elképzeléseiben. A furcsa képalakzat létrejöttét nem könnyű megmagyarázni. Az, amit most mondani fogunk - érezzük - túlságosan kézzelfogható megoldás lesz. A szíjvég készítőjénél olyan perzsa tárgy jelenlétét tételezzük fel, amilyent a 10. ábrán bemutattunk. Szóval, ahol gyalogos lándzsások is szerepelnek. Az ötvösmester felfigyelhetett a két vadállatra és a lándzsásokat ezekre (a lemásolt készítményben) ráültette. Számára ugyanis nem az lehetett az abszurd, hogy vadállatok hátán szerepeltessen két harcost, hanem az, hogy a világfa körül két ember gyalogosan vadásszon. De az is lehet, hogy a kép a vadásztestvérek jelenetén kívül mondai emlékek mozzanatát is idézi. Annyi bizonyos, hogy a déli kultúrák művészetének (és vallásának) elemeiből olyan képet alkottak, amely a nomádok szemléletét híven tükrözi. Általában azt mondják, hogy a nomád művészet legnagyobb értékei a hogyan-ban rejlenek. Hogyan sikerült átformálnia a maga képére azokat az elemeket, amelyeket a földművelő és városépítő magaskultúrák kitermeltek. Nem lehet vitás, 40 Trever: i. m. 62-63. 1. 62