Kaposvári Gyöngyi szerk.: Varia museologica. Dolgozatok a szolnoki múzeum gyűjtőterületéről. Kaposvári Gyula válogatott írásai és bibliográfiája – A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok közleményei 55-56. (1996)

Az elhelyezkedés a gettóban nagyon nehéz volt. A szobákból a holmikat ki kellett szállítani, hogy legyen elegendő fekhely. Június középső napjaiban azután újra nagy lett a szigorúság. Senkinek se ki. se be. Megérkeztek a vidéki rendőrök. Mindenki tudta, mi fog következni. Elhurcolás! Hová? Ez a szó mindenkinek fülében csengett és erre a szóra felelni senki sem tudott. A zsidó tanács elnöke sírva borult felesége nyakába. Ekkor látta mindenki, hogy az ügy halálosan komoly. A rendőrség az utolsó előtti napon a vegyesházasságban levőket külön vette és egy házban őket elhelyezte. - Másnap megkezdődött a költözés a cukorgyári gyűjtőhelyre. Kivonulás a gettóból. - Minden házba ment egy bizottság, mely kihirdette, hogy: semminemű értéktárgyat, karika(jegy)gyűrűt, pénzt a legkevesebbet sem. írószerszámot, papírt (WC-papírt sem), imakönyvet, órát, bicskát vinni tilos! - Egyes bizottság letiltotta a bundák, magassarkú cipők, sok ruha elvitelét. Az összes okiratok, okmányok leadandók voltak! A bizottság miután a csomagokat megvizsgálta és a tilos dolgokat kidobálta, a csomagokat a stráfszekerekre dobta. Az embereket pedig az ortodox zsidó templom és a zsidó iskola udvarába vitte. Az iskolában következett a személyi motozás, mely a nőknek nagyon kellemetlen volt. A motozás után 2-3 órát várakoztunk, mire ki lett adva a parancs: indulás! Megindult a hosszú kocsisor a városon végig a cukorgyárba. Milyen volt ez a kivonulás - ezt nehéz leírni. Az ortodox templom udvaráról elindult a kocsisor. A parasztszekereken voltak a csomagok. Az emberek részben a poggyászokon ültek, részben a kocsik után mentek. Én az iskolában tartott munkásokkal és a zsidótanács elnökével az utolsó kocsin ültem. A szomorú menetet mi zártuk be. A kocsi megindul. A Csarnok térről kifordult a Baross utcára, majd a Mária utcán és az Attila úton keresztül a Cukorgyárba. Láttuk a kíváncsi, megrökönyödött arcokat, láttuk a vigyorgó nyilas pofákat és végül a sírásra görbült ajkakat. A kocsik befordultak a zajos, forgalmas Baross utcáról, a csendes Mária utcára, majd a Tömöri úton át az Attila útra. Itt hullajtottak utánunk utoljára könnyet. Egy egyszerű fekete kendős parasztnénike volt. Elpityeredett, elővette zsebkendőjét és elfordult. Lassan a tárházhoz értünk, majd miután azt elhagytuk mögöttünk láttuk a várost. Elénk tűnt Szolnok. Láttuk a három templomot, középen a miénket. Büszkén, keményen állt és kupolája nem hajlott le alázatosan. Sírva búcsúztunk tőle és a városnak utolsó istenhozzádot intettünk. Szervusz Szolnok. Szervusztok szolnokiak. Igaz lelkű szolnokiak. A dohánybeváltónál elfordultak a kocsik. Eltűnt a város. Megdöbbenve néztünk egymásra és lehajtott fejünkben egy gondolat motoszkált: vajon látjuk-e még Szolnokot. Cukorgyár: - Lassú döcögés után nagynehezen kiértünk a Cukorgyárba. A tisztviselői lakások és a gyárépület mellett elhaladtunk és megláttuk a cukorgyári koncentrációs tábort. A látvány, mely bennünket fogadott, borzalmas volt. A kocsik megálltak, mi pedig lassan leszálltunk. Egy nagy nyomorúságot láttunk. Megszeppent emberek, piszkosan, mosdatlanul, csomagokkal megrakva futkostak össze-vissza. A rendőrök bottal, német SS-legények géppisztollyal és gumibottal álltak és rá-ráhúztak egyesekre. Az egyik kapun a vidékiek vitték be a csomagokat, a másik pedig zárva volt. Bennünket nem engedtek be, hanem a kapu előtt fölállítottak, mert meg kellett várnunk a vidékiek bemenetelét. Ennyi nyomorúságot még sohasem láttam. Láttam a szomjazó embereket, és gyerekeket, kik vízért szerettek volna menni, de a rendőrök nem engedték és bottal kergették vissza őket. Láttam embereket, anyákat, kik gyerekeiket vagy hozzátartozóikat elveszítették, s kétségbeesetten kiabálták nevüket. és végül láttam gyerekeket, kik nem bírták ki a megpróbáltatásokat és az udvaron feküdtek holtan. Lassan a vidékiek beköltöztek és ránk került a sor. A rendőrök betereltek 368