Kaposvári Gyöngyi szerk.: Varia museologica. Dolgozatok a szolnoki múzeum gyűjtőterületéről. Kaposvári Gyula válogatott írásai és bibliográfiája – A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok közleményei 55-56. (1996)
újságíró „írások Szolnokról szolnokiaknak" című időszaki kiadványában. A friss, hangulatos emlékezés képet ad a város helyzetéről 1876-ból, amikor Szolnok újra megyeszékhely lett. Részletesen ír a századforduló ipari fellendüléséről, újabb vállalkozásokról, amelynek jórészt az I. világháború vetett véget. Itt járt 1928-ban újra Szolnokon, meglátogatta az előző évben felépült Fa- és Fémipari Szakiskola épületében és környékén, a Víztorony mellett rendezett nagyszabású Ipari és Kereskedelmi Kiállítást is, amelyről dicsérőleg szól. Érdekesek azok a megállapításai, amelyekben Szolnok ipari-kereskedelmi adottságait és lehetőségeit ecseteli. Igazi szakember meglátásai ezek, s hogy mennyire jól látta e város fejlődésének lehetőségeit, napjaink eredményei mutatják. Összegezve Kner Izidor alábbi cikkének tanulságait, olvasása legalább annyi gyönyörűséggel jár. Az embereket lírai hangon, az élet apróságait oly festői módon rögzíti, hogy valósággal belecsöppenünk Szolnok „közelmúltjába". Szolnok közelmúltjából írta: Kner Izidor. Szerencsés fekvése, hatalmas, olcsó vizi útja arra predesztinálta az ötvenhárom nagy községből álló vármegye egyetlen igazi városát, hogy magyar Drezdává fejlődjék. Ennek sok minden kellékét kínálta jó sora, de el-elszalasztották üstökön ragadni. Pesttől száz kilométerre esik, tehát ipari, kereskedelmi központtá válhatott volna, mert Debrecen-Nagyvárad-Arad-Szeged távolsága óriási körlet uralásának a lehetőségét biztosította számára és senki se kocsikázik Pestig kereskedelmi és ipari cikkekért, ha Szolnokon is megkapja. A Pest-Cegléd-Szolnoki vasútvonal 1847 szeptember 1-én nyilt meg, mig Szeged csak 1854-ben került összeköttetésbe Pesttel. Az aradi vonalat pedig 1858-ban építették ki. A közbeeső idő képét ma is meg lehetne talán festem és nagyon érdemes is lenne. Ösmertem még embereket, akik abból éltek, hogy minden foglalkozás nyersanyagát, készáruját összeírták és közvetítették, Szolnokig tengelyen, onnét vasúton utazva érte a fővárosba: megfelelő jutalékért. A most már kiveszőben lévő hajcsárság Szolnokig terelte a vásárra szánt lábasjószágokat; de óriási zóna hivatalos ügyben utazóinak forspontjai is Szolnokig előfogatoztak, minden más ügyes-bajos embertársaikai egyetemben. A szekerek, kocsik, hintók nagyobb része meg is várta pasasirjainak Pestről visszatértét. Egyedüli szakma értette meg és használta ki az adottságot és prosperált is nagyszerűen. Még a hetvenes esztendőkben is a Tiszapart-menti vizén mérföldre nyúló tutaj-raj váltogatta egymást, óriási fatönköket szállítva a fürészgyáraknak, ahol épület-, bútor- és szeiszámfának, hordók fenekének és dongájának dolgozták fel: hatalmas fakereskedelmi gócponttá tevén a várost. Tűzifával is rakva voltak a fatelepek, de ezt már a legolcsóbb utón hozták le az erdőből; rucalábként szabadon úsztatva Máramarosból-Beregből Szolnokig, ahol a nagy fahíd mentén kifeszített kötelek alították meg az úszó fatörzseket utjokban. És pont. Semmi más nagy vállalkozás nem létesült. Majdnem minden ipari szakmának voltak jeles mivelői, de egy sem törekedett nagyobb térhódításra, minthogy járták a közeli országos vásárokat, egy kis heti lózung végett. A kereskedelem sem volt külömb. Két nagyobb üzlet volt a városban. Az 347
