Kaposvári Gyöngyi szerk.: Varia museologica. Dolgozatok a szolnoki múzeum gyűjtőterületéről. Kaposvári Gyula válogatott írásai és bibliográfiája – A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok közleményei 55-56. (1996)
ragadjon..." 60 Az idegen utazó észrevette, hogy az utak állapotáért nem a helyi lakosok felelősek, - pedig mindig a helyieket szidalmazták miatta - hanem a maradi feudális rendszer, amely az utakat a megyékre bízta, ők pedig az utak karbantartását továbbra is közmunkával - ingyenes munkával - végeztették, Szolnok közlekedési kiteljesedéséhez a múlt század második negyedében érkezik el, amikor a reformkor gazdasági törekvései hozzásegítették a kor forradalmi közlekedési eszközeihez: a gőzhajózáshoz és a gőzvasúthoz, ami Szolnokot erős fejlődésre késztette. A közreadott térképeken és panoráma képeken jól láthatók a Tisza folyása mentén kialakult kereskedelmi, ipari telepek, de megpróbáltuk a 9. képen ennek területi és funkcionális vázlatát is adni. S tegyük elevenebbé a szemtanú Gorove László leírásával: „Egy sóház se hajt az egész országban annyi jövedelmet a Felségnek, mint ez, amely legnagyobb az egész országban... Minden szűk volta mellett a földnek a szolnoki lakosoknak jó és elegendő kereset módjok volna, mert elhallgatván azt, hogy a Tiszán lévő sok malmok, a kézzel való deszkafűrészelések, az átsolások (mert a fenyőfának ottani bőségében ritka paraszt, aki a faragást meg ne tanulná) az emberek egy részének táplálást nyújtanak, elhallgatván azt is, hogy a szerszámok, hordók, oszlopok tsinálására, úgy vályúkra s malmokra alkalmaztatható keményfákkal való kereskedés sokakat boldogít, de a sónak Pestre való felhordásával és a fenyőszálaknak Szegedig, vagy Torontál vármegye szélén fekvő Becséig való levitelével igen kedvező bért kereshetnek..." 61 Gorove Lászlónak van szeme ahhoz is, hogy ne csak a kereseti lehetőséget vegye számba, hanem azt is meglátja, milyen embertelenül nehéz, egészségtelen munka a sóhordás és rakodás: „Legtöbbet nyom azonban a Máramarosból leérkező kősónak a vízről, vagyis a fenyőtutajokról a Tisza parton lévő három nagy sópajtákba való felhordása, mert a serény ember noha tsak fél krajcár fizetődik egy kőnek a felviteléért, mégis ezüstpénzben 36 krajcárig felviheti napszámját ami több, akik belől a pajtákban a sót öszve rakják és fel garmadázzák, jó igyekezet mellett keresetjeiket naponként kétszer-háromszor annyira is ezüst pénzben felvihetik. Hanem ugyan ezen nagy erőlködés miatt ritka férfiú találtatik a dolgozók közül, aki testében sérelmet ne szenvedne, azért is tele képű vagy piros parasztot látni közöttük nagy ritkaság, beesett, halvány képükön a nagy terhek viselését olvasni lehet." 62 Rendszeres foglalkozást jelentett a tutajkormányosok Debrecenbe történő elfuvarozása, hogy onnét Máramarosba hazatérjenek. A legnehezebb és legtöbb munkát nyújtotta a szálfáknak a partra való kivontatása, kivált esős időben: „Egy akár vastag, akár vékony, rövid vagy hosszú fenyőnek a szárazra való vontatásáért papiros pénzben nyolc krajcár fizetődik, pedig sár idején 12 ökrével sem bírja, kivált a hosszabbakat a szegény ember kirángatni. Maga is a vízben és hínárban úszkál, jármai, láncai, kötelei elszakadoznak, és ezt nekik senki meg nem téríti. - Midőn ezeket az embereket a nehéz fákkal így vesződni látja valaki, a szeretsen raboknak sanyarúságára emlékezők, melyeket azoknak Amerikában és a szigetekben kell szenvedni. - A fenyő szálnak felhempergetéséért és máglyába való öszverakásáért minden különbségtétel nélkül fizetődik papiros pénzben négy krajcár. - Nem tsuda, hogy a szolnokiak igájában szálas és vastag marhát nem igen láthatni, mert a mellett, hogy a fa kivontatással irgalmatlanul kínoztatnak, még rosszul is tartanak, de időnek előtte is jármoltatnak. Ugyan ezt lehet lovaikról mondani." 63 60 Lásd az 54. jegyzetet! 61 Lásd a 6. jegyzet: 53-54. 62 Ua. 63 Ua. 55. 192
