Kaposvári Gyöngyi szerk.: Varia museologica. Dolgozatok a szolnoki múzeum gyűjtőterületéről. Kaposvári Gyula válogatott írásai és bibliográfiája – A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok közleményei 55-56. (1996)
„Bécsi János kovácsmester és Külső-Tanácsos Sághi Antal földesgazda és Külső-Tanácsos Molnár Mihály szabó Céhmester Koncz István szabó mester Gaál Ferenc szabó mester Tóth János szabó mester Somodi János asztalos mester Egri tömlöczbe fél évi rabság vasba hetenként 3 napiböjt és fertályonként 25 bot 1 évi rabság vasba Egerbe és fertályonként 25 bot a bottól felmentve Altersberger János üveges, 4 hónap vasba Gebauer János suszter, 4 hónap vasba Váczi Imre szabó 1/4 év, 30 bot Nagy Mátyás szabó 40 vessző Sárkány József szabó 30 bot Tari Mihály asztalos 30 bot Schreyer József pintér 30 bot Tóth Mátyás csizmadia 40 vessző Tarlós Mihály szűrszabó 30 bot Viszlay szabó 30 bot Zsoldos Antal szabó 1 hónapi rabság Balasi Antal takács 40 vessző Kulcsár József takács 20 bot Szabados Lajos szűcs 20 bot Veres Ferenc csizmadia 30 bot Farkas András csizmadia 30 bot Aigner Márton üveges 8 nap Paulik Antal kalapos 8 nap Kreuczer Mihály lakatos 8 nap Karkecz György szűcs 7 nap Bács Imre pictor 3 nap Nerfeld szabó 7 nap" Az Úriszék által elítéltek közt nemesi származásúakat is találunk, éspedig: „Czakó Mihály kalapos 1/4 évi rabság és hetenként három napi böjt. Frivalszky József ács 1/4 évi rabság és hetenként három napi böjt. Rákóczi István kerékgyártó 1 hónapi rabság, Vincze József takács 48 órai rabság és Kis József szűcs két napi rabság..." Mai ember számára még a fenti sorok olvasása is megrázó, de amikor az 1. sz. képen bemutatott, 1811-ben épült földszintes városházát szemléljük, gondoljunk arra, hogy ez az öreg épület tanúja volt a fenti borzalmaknak, amelyeket fegyverrel és a hatalom eszközével el lehetett követni, de öt évvel később újabb megmozdulás következett. 1842-ben ugyanis a „katonavárosiak lázongtak és nemcsak a forspontot tagadták meg, hanem a város tisztviselőivel is ízetienkedtek, míg meg nem érkezett a Kamara dörgedelmes leirata, mely felsőbb nehezteléssel fenyítette meg a zajongókat." Szolnok közlekedési jelentőségéről, a szárazföldi és vízi utak találkozásánál fekvő város XVJJI. századi szerepéről előző közleményünkben részletesen írtunk. Milyen tömegben érkezett tutajokon a só Szolnokra, s milyen rossz utakon kellett innét Pestre és a Felvidék városaiba szállítani. Érthető tehát, hogy már az 1700-as évek elején felmerül Dilherr szolnoki várparancsnokban a gondolat, hogy Szolnokról Pestig vízi utat, csatornát építsen. Ha 1715-ben Dilherr generális terve nem is valósulhatott meg, az általa felvetett gondolat másokat is ösztönzött később. 1791-ben Ballá Antal, Pest megye hites földmérője készített tervet és költségvetést a Pest-Cegléd-Szolnok közti csatorna elkészítésére. A XIX. század első hamiadában pedig József nádor volt kezdeményezője és szorgalmazója a Duna-Tisza-csatorna Pest és Szolnok közti megépítésének, 57 amelyet 1803-1826. közt - számtalan terv és gazdasági számítás kidolgozása ellenére - sem sikerült a kormányzattal elfogadtatni. Ballá Antal, Pest vármegye mérnöke, térképet 58 is készített hozzá, amelyen jól látható 57 Szollás Eta: A Duna-Tisza-csatoma terve Pest és Szolnok közt. 1803-1826. Bp. 1930. 58 Ua. a 20-21. oldal közt. Jelzete: „Wien: Hausarchiv, Reisen Kaiser Franz 1807 in Ungarn." 190
