Kaposvári Gyöngyi szerk.: Varia museologica. Dolgozatok a szolnoki múzeum gyűjtőterületéről. Kaposvári Gyula válogatott írásai és bibliográfiája – A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok közleményei 55-56. (1996)

Botár Imre kutatásaiból

66 tudjuk, hogy Zenneg Kristóf „...látváa hogy minden vagyonukból ki vannak fosztva, hűségüket pedig megőrizték, nehogy a város puszta maradjon, viszont a kincstár is legalább valamelyes jövedelmet kapjon onnan, megegyezett velük 300 forint évi összegben. A szerződés három évre szólt. Azért is tette, hogy másokat is csábítson e kedvező feltételekkel a Szolnokon való letelepedésre, s így fokozatosan benépesednék ez a kincstári város. A szerződés szerint Szolnokhoz két kincstári puszta is tartozott: Ács és Szentiván. Azonban az utóbbi nagyobb részét néhány nemes ember Heves megye pártfogása segélyével a szolnokiaktól elvette, úgyhogy nekik Szentivánnak csak egynegyed része maradt..." Hosszú volna részletezni Zenneg jelentésének a részleteit, amelyben a Heves megye részére teljesített katonai beszállások terheiről, az előfogatok adásának kényszerétől szenvedő szolnokiakról ír a pozsonyi kamarának, hogy a szolnokiak által fizetendő évi adó csökkentését megindokolja, és a szerződést újból meghosszabbíthassa. 1718-ban például 150 forintra csökkenti a város adóját, amely pedig a XVII. század végén évi 800 forintban volt megállapítva. Milyen lehetett a termelőerők pusztulása, a gazdasági élet leromlása, ha a kamara képviselője maga kénytelen csökkentem az 1702-ben megállapított adót az egyötödére. Szolnokon ez időben az alábbi kamarai hivatalok működtek: a harmincadhivatal, amelyhez a szolnoki hídvám jövedelme is tartozott; a sókereskedelem ellátását szolgáló hivatal és a kamarai tiszttartóság (provisoratus). Ezekből legtovább maradt fenn a legnagyobb jövedelmet jelentő sóhivatal. Szolnok maga az országban lévő 13 sóhivatal összjövedelmének egynyolcadát szolgáltatta.

67 Éppen ennek a jelentős sókereskedelemnek köszönhető, hogy a Máramarosból a Tiszán a szolnoki sólerakathoz érkező só értékesítéséhez szükséges Tisza-híd és ártéri hidak építéséről számos terv készült. Ugyanis nemcsak Budára és a felvidéki városokba, hanem a Tiszántúl nagy részére is innen szállították szekerekkel, kocsikkal a sót, amelyhez a közlekedési utakat meg kellett teremteni, és állandóan karban is kellett tartani. Botár Imre tanulmánya szerint „háromszor kellett újjáépíteni a kincstárnak a hidat: először 1689-1692 között, másodszor 1715-16-ban, harmadszor 1740-42-ben."

68 Szolnoknál azonban ennél többször került sor hídépítésre, csaknem minden évtizedben. S nemcsak írásos adatokkal tudjuk ma már ezt bizonyítani, hanem hiteles mérnöki rajzokkal is. Prati kamarai építészmérnök figyelmét - Schoen Arnold megállapítása szerint

09 - „...a kamara 1720 őszén ráterelte a Nagykunság mocsarain át Szolnok felé vezető kishidaknak felülvizsgálatára, s Szolnok mellett a visszafoglalás után, 1689-től felépült, de már két ízben tönkrement nagy Tisza-híd terepének vizsgálatára... Prati 1721 őszére elkészítette a fából építendő szolnoki Tisza-híd tervét, amely a nagy körültekintéssel kiválasztott helyen állítólag 1722 folyamán épült." Schoen Arnold tanulmányában felsorolja az ezt igazoló források jegyzékét is, megjegyezvén, hogy „tervmellékletek nélkül".

70 Ezek ugyanis nem találhatók az Orsz. Levéltár kamarai iratai mellett. Bécsi kutatásaim során - szerencsére - rábukkantam ezekre a - Fortunate di Prati kamarai mérnök által készített - tervrajzokra. Vegyük is ezeket sorra a Hofkammerarchiv „Sammlung der Karten und Pläne" gyűjteményéből. Jelzete: M 27/3 66 Botár Imre i. m. 30. - „Litterae cameralis administrationis Budensis. 1718. dec. 3." 67 Magyar Gazdaságtörténeti Szemle, 1903. 432. 68 Ua., mint 66: 19. 69 Schoen Arnold: Prati kamarai építészmérnök Budán. Művészettörténeti Értesítő. 1960. 31. 70 Ua., 34. és 35. 125