Szabó István: Fejezetek az észt kultúra történetéből – A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok közleményei 53. (1995)

különösen nem azoké, akiket a földesuraik néha egészen távoli utakra küldtek Pétervár vagy Riga alá. Mindezekért minimális fizetést kaptak. A nőtlen (hajadon) bérest a gazda köteles volt etetni és ruházni. Ha a béresnek családja volt, akkor a gazda kihasított a földjéből egy kis darabot, s ezen önállóan élt és tartotta néha igavonó marháját is, amelynek segítségével végezte a földesúri birtokon a cseppet sem kis számú robotnapokon a munkát és mellette művelte a gazdától kapott darabka földjét is. Már a 18. század végén meglehetősen jelentős az észt falvakban a zsellérek száma. August, Wilhelm HUPEL (1737—1819) lelkész, nyelvész, publicista adatai szerint a 18. század 70-es éveiben minden 100 parasztcsaládból 30-tól 60-ig zsellérnek minősíthetők az észt falvak lakosai. A zsellérek voltak a parasztság legszegényebbjei. Eltérően a béresektől, nekik saját háztartásuk, gazdaságuk volt, amely külön állt a parasztgazda birtokától. Ennek a paraszti rétegnek a határai azonban nagyon bizonytalanok voltak. Zsellérré válhatott a paraszti társadalom legkülönfélébb csoportjaiba tartozó lakos is. Néhány zsellérgazdaság a földesúri birtokok peremén alakult ki, ahol a parasztok új szűzfölddarabokat törtek fel (ezek rendszerint az erdőkben voltak). Maguk a földbirtokosok átköltöztetve földjeikre azokat a parasztokat, akiknek szántóit a magukéhoz csatolták, szükségesnek tartották a zsellérgazdaságok létrehozását. A 18. század végétől kezdték a zselléreket is földesúri robotra kötelezni. A zsellérek feleségei fehérneműt mostak a tanyákon, kertekben dolgoztatták őket, vagy fonattak velük. Hogy tehát a parasztgazdaságok a maguk számára munkást biztosítsanak, a gazdák földjeinek szélére telepítették a zselléreket, néha egy kis földet is osztottak nekik, amely a legtöbb esetben csak kis veteményeskert volt. Ily módon a zsellérek gyakorlatilag családdal rendelkező, saját háztartásban élő bérmunkások voltak. Egy idő után minden olyan parasztgazdát zsellérnek neveztek, aki annyira elszegényedett, hogy mindössze egy vagy két igás napot tudott csak robotba adni.

35 Mint a fentebbi robotszolgáltatások ismertetéséből kiderült, a parasztok kizsákmányolása nem egyenlő mértékű volt: a robotnapok és a kiegészítő robotnapok teljesítésének többsége a nyári mezőgazdasági munkák idejére esett. A zsellérek lakásai még szegényesebb építmények voltak, mint a parasztpajták. Nem volt saját szérűskertjük, s így a parasztgazda segítsége nélkül nem tudták a gabonát elcsépelni, a gazda szérűskertjének használatáért viszont munkájukkal kellett fizetni a gazdának. A zsellérek csak egy aprócska földet használtak szántónak és jelentős volt azoknak a száma is, akik egyáltalán nem rendelkeztek gabonatermesztésre alkalmas földdel. A megélhetésük leggyakoribb módja ezért 35 Ua. 623. p. — TUGLAS, Fr. 1971. Nem adatokban megjelenített, de lényegében a múlt század végén még élő, s erre az időszara is vonatkoztatható eleven leírást ad az író A Kis Illimar című regényben, ahol egy gyermek szemével láttatja az észt paraszti világot. 33