Szabó István: Fejezetek az észt kultúra történetéből – A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok közleményei 53. (1995)
ettől számítják a ma már országhatárokon kívül is jelentős sikereket elért észt színjátszás megindulását, s minden korábbi időből származó értesítés csupán az úgynevezett „előtörténet", a szórványosan előbukkanó adatokból nagy műgonddal összeállított kezdeti időszak jobb megismerését, alaposabb feltérképezését segíti. De hát mik is ezek az előzmények? Hosszú időn át úgy tudtuk, hogy a magyar reneszánsz idejéből, 1494-ből és 1531-ből származnak a legrébibb magyar drámák, a Balassi Menyhért és a Jephta. 82 Majd ezeknek az 1806-ban közzétett színháztörténeti adatoknak a birtokában megindult viták egyre korábbi időkig vezették vissza a magyar drámairodalom történetét. S részben bizonyítva, részben pedig hipotéziseket felállítva, több, egymással megütköző vélemény vált ismeretessé. Ám valamennyinek az érvényességi, drámai-színházi múltunk megelevenítésére irányuló szándékát behatárolta az, hogy a feltáró munkát irodalomtörténészek végezték, akik lejegyzett színdarabokat, drámatöredékeket kerestek és ezekből a verses és más prózai emlékekből írták meg drámatörténetünket. A múlt század közepétől intenzíven meginduló folklór kutatások a századforduló tájékára már módosították valamelyest a képet. A népköltészet és a népélet körébe tartozó olyan emlékek váltak közismertté, amelyekből egy újabb színjáték-történeti vonulat, a népi dramatikus emlékek sora körvonalazódott. A felgyújtott szóbeli emlékek, szájhagyomány útján megőrzött szertartások, gyermekjátékok, ünnepi szokások, misztériumjátékok szembeötlően nagyon sok dramatikus elemet tartalmaztak. Olyanokat, amelyek az írásbeliséget jóval megelőzve egy jelentős drámai színjáték kultúrára engedtek következtetni: a népi vonulatot jelentő dramatikus hagyományainkra. 83 Az irodalomtörténészek és a folkloristák által kibányászott anyag azonban sehogyan sem adta ki a magyar színjátszás teljes előtörténetét. Mindaddig, amíg az 1930-as években a kutatásokat teljesen más, egyéni módszerekkel folytató Hont Ferencnek nem sikerült az összegzés, s a komplex irodalomtörténeti, folklór, társadalomtörténeti és kultúrtörténeti adatokat egymással szembesítve elénk nem varázsolta — nem is csupán a magyar drámatörténet kezdeti szakaszát, hanem — a hivatásos színjátszásunk rajzát a legrégibb időktől, a honfoglalástól a mohácsi vészig. Páratlan vállalkozás volt ez, alig találunk hozzá hasonlót a világirodalomban. 84 82 Szerk.: KLANICZAY Tibor: A magyar irodalom története 1600-ig. Bp. 1964. 360—361. 83 VISKI Károly: Drámai hagyományok. In: A magyarság néprajza III. é. n. 290—327. p. 84 HONT Ferenc: Az eltűnt magyar színjáték. Bp. 1940. Itt jegyezzük meg, hogy addig szinte kizárólag a misztériumjátékok körét tanulmányozták dramatikus hagyományaink feltárása érdekében, ma már a legkülönbözőbb szokáshagyományok dramatikus elemeinek feltérképezését is elvégezték. A teljesség igénye nélkül említsünk meg néhány alapvető művet az e területen kutatók munkái körül: KARDOS Tibor—DÖMÖTÖR Tekla: Régi Magyar Drámai Emlékek. Bp., 1960. — FERENCZI Imre—UJVÁRY Zoltán: Farsangi dramatikus játékok Szatmárban. Debrecen, 1964. — UJVÁRY Zoltán az 1950-es évek derekától megjelentetett számos cikke, kötete foglalkozik az ilyen természetű kutatások anyagának közreadásával. Közülük megemlítjük 90
