Szabó István: Fejezetek az észt kultúra történetéből – A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok közleményei 53. (1995)

hogy érezzék közös erejüket, hovatartozásukat. Ráadásul több mint százéves tradíció indokolja ezeket a gyülekezéseket, amelyeknek rendszeresen ismétlődő, szinte kötelező, rögzített részei vannak. S ezek bele is kerülnek minden dalos ünnepség műsorába, legyen az akár a legeltérőbb szempontok szerint is összeállítva. Ilyen például LÜDIG: Hajnal című műve, ami az 1910-es évektől szerepel a műsorokban. Szinte szimbólummá vált ez az alkotás, ezzel szokták kezdeni az ünnepi műsort. Hasonló hagyományai vannak Gustav ERNESAKS néhány dalának, különösképpen az „Az én hazám az én szerelmem" című művének, amelyet az észtek nem hivatalos himnuszaként is szoktak emlegetni. Ha éneklik, ha felhangzik, mindenki feláll. ERNESAKS a dalt Lydia KOIDULA szövegére írta. KOIDULA a legnagyobb múlt századi költőnő először Pärnuban, majd Tartuban tevékenykedett, innen katonaorvos férje szolgálati helyére, Kronstadtba költözött, s ott is halt meg. Tíz évet élt távol hazájától, ez igazolja bánatos, szenvedésről tanúskodó verseit. ERNESAKS is azért tudott a vers szomorú hangoltságához és tartalmához simuló zenét írni, mert a háború alatt az ő sorsa is hasonlóan alakult: hazájától távol, a kitelepítés körülményei között zenésítette meg a verset. S a háború alatt katonákból, evakuált észtekből szervezett kórusával mutatta is be első ízben. S azóta, valahányszor felhangzik — üljenek vagy álljanak bár akár a legtávolabbi zugában is a hatalmas dalos mezőnek a hallgatók —-, azonosan reagálnak. A szemekben a meghatottságtól megcsillannak a könnyek, s több százezer ember között alakul ki azonnal őszinte és mély kontaktus. Ezt annál inkább szükséges hangsúlyozni, mert az ünnepi koncert egyéb szakaszaiban általában mindez nem így van. A több mint százezer főnyi hallgatóságnak a buzgón éneklő közel 30 ezer főnyi énekessel csak az a része kerül kapcsolatba, csak az a része figyeli a kórusműveket, amelyik az első szektorban, a színpadhoz közel lévő padokon helyezkedik el. A többiek: azaz a hallgatóság közel kétharmad része a nézőtéren ül ugyan, időnként felfigyel mindenki valamelyik kedvenc dalára, de mindeközben beszélgetnek, sétálnak, fagylaltot esznek, üdítőket, sört fogyasztanak, mint Shakespeare idejében a Globe Theatre-ban. Persze ekkora méretű kórust mindezek a mozzanatok nem zavarnak produkcióikban egyáltalán, hiszen a színpad hatalmas félkör íves ernyője alatt éneklő tömeg egyébként is teljes bűvöletében van a zenének, a felemelő érzést okozó közös éneklésnek. Mondják is, hogy a dal ünnepe tulajdonképpen igazán a kórustagok ünnepe. S ez valóban így is lehet, hiszen nem szokványos koncertek ezek, ahol egy terembe bezárva meghatározott időtartamban folyik a zenehallgatás. Ez ünnep, ahová összesereglik az ország valamennyi zeneszerető embere, hogy vidáman, egymás társaságában hódoljon az emberek eme legősibb művészi megnyilvánulásának. Öt-hat óráig is tart egy-egy ilyen szabadtéri 86