Szabó István: Fejezetek az észt kultúra történetéből – A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok közleményei 53. (1995)

Ha a más országok szabadtéri múzeumait nézzük, akkor azt tapasztaljuk, hogy ezek sokkal szervesebben, faluképet meghatározóbb módon kapnak helyet. Nem tévedésről van szó, hanem tudatos és a valós folyamatot jól ismerő koncepcióról. Kétségtelenül hozzátartoztak ezek az objektumok à faluképhez, de nem illeszkedtek olyan szervesen a faluhoz, mint a magyar vagy a lengyel, román területeken. A malmok pl. parasztok számára egészen a 19. század második feléig nem dolgoztak, hanem földesúri rendeltetésűek voltak. A parasztság életéhez szervesen hozzátartozott azonban a ház előterében elhelyezett, minden parasztháznál fellelhető, s itt is bemutatott kézimalom. A malmok tehát jellemzik az észt tájat, falut, de nem tartoznak szervesen az észt életformához, legfeljebb csak egy idő óta. Elhelyezésük, a „települési maghoz" való laza viszonyuk ezért kifejező. Szembeötlő az is, hogy míg pl. a bukaresti szabadtéri múzeumban vagy a lengyelországi rzeszowi vajdaság szabadtéri múzeumában, de nálunk a már álló szatmári egységben a templomok központi helyet foglalnak el, s több különböző típusú is található belőlük, itt csupán egyetlen egy képviseli az egyházat, s vele egyenrangú jelentőségű és súlyú a régi falusi iskola. Ez sem véletlen. Az észt nép életében a vallás, minthogy idegen hódítással (svéd, német) párosult, s a legterhesebb uralmat rajtuk éppen egy vallási rend gyakorolta, igen csekély jelentőségű volt mindig. A vallás és nemzeti elnyomatás oly szorosan fonódott össze tudatukban, hogy életüknek sohasem lehetett számottevő tényezője. Ami pozitívuma mégis volt, az nem egyéb, mint a lutheránus vallás iskoláztatás iránti érzékenysége (a lutheri tanítás lényege az, hogy a Bibliát ki-ki maga értelmezze, tudja olvasni, s ezért szorgalmazta az anyanyelvű iskolai oktatást). így kaphatott azonos súlyt a templom és iskola a szabadtéri múzeumon belül, ám egyik sem szervesen illesztve a faluképbe. Hasonlóan a kovácsműhely sem szerves tartozék, bár jellemző, hisz minden nagyobb faluban volt kovács. A kovács is földesúri érdekeket szolgált, annak gazdasága számára dolgozott. Az észt parasztság egész eszközanyaga, ha végigjárjuk és megnézzük a házak berendezését, jóformán fa és textil, és igen kevés ami vasból készült. Fakulturás vidék ez, amelyből még a kerámia is hiányzik. A parasztgazdaságok maguk látták el magukat munkaeszközökkel, s mesterekkel csupán a 19. század második felétől számolhatunk. Közülük kétségtelen legjelentősebb volt a kovácsmesterség, amely hozzájárult a technikai színvonal emeléséhez. Szembeötlő az is, hogy a porták, lakóépületek nem elsősorban a társadalmi tagoltságot, hanem inkább kultúrtörténeti szempontokat juttatnak kifejezésre azzal, hogy a szárítószobák különböző változatait mutatják be, hogy a tűzhely és az egész tüzelőberendezés változását érzékeltetik, (füstös szobák, füstelvezetéses tűzhelyek), hogy a ftlrdőházak (szaunák) változatait és típusait érzékeltetik, hogy a melléképületek fokozatos bővülését, átrendeződését mutatják be (csűr, istállók, különálló és más építményekkel összeragasztott hombárok). A magyarázatot ismét az észt kutatások szolgáltatják. A dán, svéd, lengyel, német és orosz uralom nem tette lehetővé, hogy a 13. század után önálló észt 70