Bagi Gábor szerk.: A szülőföld szolgálatában: Tanulmányok a 60 éves Fazekas Mihály tiszteletére – A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok közleményei 49. (1994)

Puskás Zoltán: A pszaltérium

bizonnyal ismerte a korábban keletkezett alkotásokat francia földről is. Talán provence-i művész volt, akit Compostelába vonzott a különleges feladat, vagy spanyol szobrász, aki Franciaországba látogatott, hogy megismerje a Pireneusokon túli szobrászat alkotásait. Abban az időben, amikor a Portico de la Glória keletkezett, Compostela művészi és vallási lelkesedéstől túlcsordult szellemiségű város volt, amely intellektuális kapcsolatban állt Nyugat-Európa legfejlettebb központjaival. Bizonyos hogy a korabeli gallego zene és irodalom is ugyanazokat az értékeket mutatja, melyeket a Dicsőség Kapuja alkotásain is láthatunk. Egyben a hangszertörténet egyik legkorábbi hiteles forrása is. A kor egyébb hangszerei mellett megtalálható a pszaltérium is, mely később a festők angyalzenekarainak csaknem állandó tagja: Hans Hemling Najera-oltárképén majd Holbein Haláltáncán is találkozunk vele. Fent már történt utalás a különböző hangszertípusok közötti bizonyos "összemosódásokról". Míg a cimbalmot lábakra nem állították, nem lehetett egyértelműen megkülönböztetni a pszaltériumtól. Ráadásul a verőt pengetőnek (plectrum) is nevezték, és a fennmaradt hangszerábrázolásokon sem mindig ismerhető fel tisztán a játékmód. A középkor gyakran ábrázolta Dávidot pszaltériummal, nemritkán olyan hangszerrel is, mely egyesítette a líra, hárfa és pszaltérium jellegzetességeit. A XTV. század óta bukkan fel a "disznófej formájú" pszaltérium, melyet Hemling is ábrázolt. Később ennek felezéséből alakult ki a szárny formájú típus. A finnek népi hangszere a kantele is ebből a pszaltériumtípusból származik. A hangszert a kor vándormuzsikusai is előszeretettel használták, beletartozott a kötelező hangszerkészletbe. A vándorzenész, mint "joglar" vagy "jongleur", aki urának költeményeit kíséri, énekeit énekli vagy legalább játssza, illetve gyakran maga komponálja, a XI. századtól kezdve nagy tiszteletnek örvend. Assisi Szent Ferenc az önkéntes szegénység pátoszával "ioculator Dei"-nek, "Isten vándorzenészének" nevezteti magát, anélkül, hogy a legrosszabb képzettársításokat idézné fel. Egyre inkább benépesedik az országút az alsóbb rangú nemesség tagjaival, akik persze biztosak lehetnek benne, hogy a legközelebbi várban vagy kolostorban szállást kapnak. A lovagi "joglar"-nak volt valami köze a deklasszált mutatványoshoz, mint az kitűnik azokból a tanácsokból, amelyeket a francia trubadúr, Guirant de Galancon "Fadet Joglar" című "sirrentes"-ében ad. A "sirrentes" jelentése politikai vagy személyes véleményt, tanítást vagy kritikát tartalmazó "szolgálat"-dal. "Tudj jól költeni és rímelni, a vetélkedőn 299