Bagi Gábor szerk.: A szülőföld szolgálatában: Tanulmányok a 60 éves Fazekas Mihály tiszteletére – A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok közleményei 49. (1994)

Czicze Anikó: Dohánycsempészet és rejtegetés

Én megpróbáltam mindent tagadni. Erre a csendőrök benéztek a pajtába, meglátták, hogy hiányzik a pórémról a dohány. Rögtön mondták: Itt a bizonyíték! Ezután már nem tagadhattam tovább semmit. Pénzbírságra ítéltek, de nekem nem volt pénzem, így hét nap börtönt kaptam Egerbe. Mire jó a vályog? Nagyon szerettem a jó dohányt. Kitaláltam, hogy vályogba rejtve biztos nem találnák meg a fináncok. Összetekertem 20—25 db levelet, és a kivájt vályogba raktam úgy, hogy a levél szélei ne látszódjanak ki. Mikor dohányra volt szükségem, mindig szétvágtam egy válykot. Nem a vályog volt számomra fontos, hanem a jó dohány. Soha nem is mertem senkinek elmondani ezt, mert féltem, hogy feljelentenek. Bátorból félős Emlékszem, a faluba is voltak dohánykusmérok. (Nagyivánban így nevezték a dohánycsempészeket.) Ezek a kusmérok mindig megraktak egy batyut 10—12 kiló dohánnyal, és Kunhegyesre vagy Karcagra vitték. Ott volt a legnagyobb keletje. Tudja, a kusmérkodáshoz nagy bátorság kellett, egyedül, félve, bujkálva vitték a dohányt. Állandóan attól rettegtek, hogy elkapja majd a csendőr őket. Nem is az úton mentek soha, hanem a pusztán vágtak keresztül. Ezek az emberek az állandó rettegéstől olyanok lettek, hogy a saját árnyékuktól, sőt még az anyjuktól is megijedtek. A nehéz munka jutalma A törés után a leveleket csak szabadon, kocsin lehetett hazaszállítani. Mégis volt a faluban egy ember, aki zsákba téve akarta hazavinni a dohányt, mivel nem volt kocsija. Na, útközben meg is állították az egész pereputtyot a csendőrök. Miután megnézték a zsákokat, rögtön el is kobozták dohánycsempészet címén. Hiába magyarázta a szegény ember, hogy ez még nyers, el sem tudná adni. A csendőrök nem foglalkoztak vele, elvitték az összes aznapi törésű dohányt. Nem 202