Bagi Gábor szerk.: A szülőföld szolgálatában: Tanulmányok a 60 éves Fazekas Mihály tiszteletére – A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok közleményei 49. (1994)

Ujváry Zoltán: Regionális kapcsolatok a népi kultúrában (Gömöri példák)

tötte (mai szóval leszerződte). A tirpák gazda biztos lehetett a szalonna átvételében és tervszerűen a szükségletnek megfelelően hizlalta a sertéseket. Az előre rendelés előnye az volt, hogy a kövi gazda kívánságának megfelelően készítették el a szalonnát. A tirpák gazda a sertéseket egyszerre hizlalta a megfelelő takarmánnyal, hogy a szalonna mindenkor azonos minőségű legyen. A megrendelő kívánsága szerint a szalonnát egyben vagy két hasábban fejtette le, sózottan vagy sózva és füstölve készítette el. Az alföldi, tiszántúli gazdáktól vásárolt szalonnát a kövi vevők kőkamrákban tartották. Ilyen célra a falu közepén (Bábelek előtt) egymás mellett tíz kőkamara sorjázott. Ezek a kőkamrák bolthajtásúak voltak, terméskőből készültek, kb. 1 m szélességű falakkal, ezáltal biztosítva a megfelelő hőmérsékletet. A falakba körben vaskampókat erősítettek, amelyekre a szalonnát felfüggesztették. A kamra közepén vastag körtefa asztal állt, rajta mérő, font, félfont, fertály a helyi eladás céljára. A kőkamrákban tárolt nagy mennyiségű szalonnát a szükségletnek és keresletnek megfelelően vásárokon, piacokon adták tovább. Elsősorban a szepességi városokban jelentek meg az Alföldön, a Tiszántúlon vásárolt szalonnákkal. A főbb árusító helyek voltak: Szomolnok (Smolnik), Gölnicbánya (Gelmica), Remete (Mnisek nad Hnilcom), Margitfalva (Margecany), Krompak (Krompachy), Igló (Spisska Nova Ves), Lőcse (Levoca), Késmárk (Kezmarok). A vásárokra és hetipiacokra — amint említettük — vitték a makói hagymát és a híres kövi almát is. A kövi gazdáknak az egész Turóc-völgyében híres almáskertjeik voltak. Az alma mindig biztos jövedelmet jelentett a családoknak. A piacra, vásárra menő szekereken a hagyma, a szalonna mellett almát is vittek. A három árucikkről mindenütt megismerték a kövi gazdákat. A kövi gazdák a vásározással, vándorlásaikkal fontos kapcsolatokat alakították ki. Az áruval összefüggő kívánságaiknak az eladó, termelő gazdák eleget tettek. Gyakran előfordult, hogy a magyar gazda csereárut kért, pl. fazekas edényféleségeket, szövés-fonáshoz szükséges faeszközt, favillát, fagereblyét, őrlőkövet stb. Saját közösségükben "világot járt" embereknek tekintették őket, akikhez szívesen fordultak tanácsért, a vásározásban szerzett tapasztalatokért. Jól beszéltek magyarul és a szepesi németek nyelvén, ahogy ők mondták "svábul". Az első világháború és Trianon véget vetett egy nagymúltú kereskedelmi kapcsolatnak, a cseregyerek intézményének és számos olyan 150