Makkay János: A magyarság keltezése – A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok közleményei 48. (1994)

Bevezetés 1. Régóta általánosan elfogadott, hogy az ugorok a finnugor nyelvcsalád keleti ágát alkotják, a finn-permiek pedig a nyugatit. Az ugor ághoz tartoznak a magyar és az obi-ugor (vogul v. manysi és osztják vagy chanti) nyelvek. A magyar távolabbról az uráli, közelebbről a finnugor, még közelebbről az ugor alapnyelv kereteiből nőtt ki, természetes tehát az, hogy alkotóelemeinek, rendszerének tekintélyes hányadát ettől a rokonságtól örökölte. Röviden, a magyar nyelv uráli/finnugor volta megdönthetetlen tudományos igazság. 1.1. Sok körülmény teszi valószínűvé, hogy a magyarság elődei (az ugorok elődeitől elvált legkorábbi ősmagyarok) az Uraitól nyugatra, a Káma folyó vidékén szakadtak el legközelebbi rokonaiktól. Ennek a távolsága a mai hazától csaknem 2000 km. Ráadásul a nyelvi elválás, majd a területi elválás és a mai hazába való érkezés időszakai között hosszú évszázadok ma még szinte teljesen ismeretlen története és idegen népek sokaságának a környezete van. Ezek, és más körülmények nehézzé teszik a többi ugorok elődeitől való elválás idejének pontos és megbízható meghatározását. Az ugor együttélésnek (az ún. proto-ugor korszaknak) az idejét általában a Kr. e. 3. és 1. évezredekre keltezik. Az elválás után a nyelvemiéktelen magyar kor vagy ősmagyar kor első szakasza következett, és talán Kr. e. 500-tól tartott a Kr. u. 5. század közepéig. Az elválásra a lehetséges legkésőbbi időpont a Kr. u. 3—4. század. De még ettől is nagyon hosszú idő választja el a legelső magyar nyelvi szórványos emlékek felbukkanását: néhány magyar vonatkozású nyelvi elemet a Kr. u. 9—10. század forrásaiban, vagy a veszprémvölgyi apácák 1018 körüli (vagy 1002 előtt Géza alapításával összefüggő), és 1109-es másolatban ránk maradt, illetve a tihanyi apátság 1055-ből való 7