Kaposvári Gyöngyi – Bagi Gábor szerk.: Jubileumi tudományos ülés a jászkunságiak bácskai kitelepülésének 200. évfordulóján: Kisújszállás, 1986. április 19–20. – A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok közleményei 44-45. (1989)
Gulyás Katalin: Jászkisériek a bácskai kirajzásban
kénytelenek voltak eladni földjük egy részét adósságaik törlesztésére vagy állatállományuk pótlására. E folyamatok eredményeként a földtulajdonos családok száma 1745 és 1785 között csaknem kétszeresére emelkedett, 146-ról 276-ra. 1785-ben a kiséri redemptusok 75 %-a már csak 20 köblösnél kisebb földet művelt, míg a redempció idején a 1/2 és 1/4 fundust váltók a helység birtokosainak kb. 60 %-át tették ki. E nagyméretű földbirtokcsökkenés nyomán egyes családokat komolyan fenyegetett a kiváltságolt rétegből való kicsúszás veszélye. Amennyiben ugyanis egy redemptus földje az eredetileg váltható legkisebb egység: 1/8 fundus, azaz 25 forint érték alá csökkent, az illető gyermekei már nem számítottak redemptusnak, s így a jászkun kiváltságoktól is elestek. A földnélküliek, akik a telepesek többségét tették ki, eleve kevesebb szállal kötődtek a Jászsághoz. A zsellérek zömmel a redempció után költöztek oda; s bár az irredemptusok már 1745-ben is ott éltek, kisebb anyagi lehetőségeik miatt azonban földet nem válthattak, csak a megváltakozás egyéb költségeihez (katonaállítás stb.) járultak hozzá, s ennek fejében részesedtek bizonyos jogokból. A Kerületekben az 1760-as évektől egyértelműen tapasztalható, hogy az irredemptusoknak minden redemptusokhoz történő közeledése eredménytelenül végződött: a többségében szegényedő birtokosréteg igyekezett visszaszorítani minden ilyen irányú kísérletet, korlátozta anyagi megerősödésüket, miközben saját kiváltságait igyekezett körülbástyázni. E folyamathoz bőven találunk adatokat a kiséri jegyzőkönyvekben is: fizetni kellett a házhelyekért (1761); házukat elköltözés esetén nem adhatták el, hanem az eklézsiára szállt (1772); legelőt csak fizetség ellenében használhattak (1762), szőlőik után heteddézsmát fizettek (1748); ha gazdához szolgálatra nem állottak, akkor a helység számára kellett közmunkát végezniük, különben 25 pálca volt a büntetés (1776), és még sorolhatnánk. E hátrányos megkülönböztetések elől gyakran elköltöztek, s ezzel magyarázható elvándorlási készségük 1785/86-ban is. Ezenkívül a földhözjutás lehetősége is csábító volt számukra. A kitelepülök között az irredemptusok és a zsellérek arányát sajnos nem tudjuk meghatározni, mivel ezeket a kategóriákat csak egyetlen öszszeírás tünteti fel, s az is rendkívül következetlenül és hiányosan. Pillanatnyilag az adóösszeírások felhasználása sem lehetséges, mert ezek a jobbágyságra érvényes társadalmi kategóriákat tüntetik fel, s további 116