Szabó István: Faragó István szolnoki szabómester műhelye – Szolnok megyei múzeumok közleményei 43. (1988)

szomszéd eszményét, s igyekezett is őket minden más helyén az országnak másolni, követni. Szolnokon azonban nem volt nemesség. Csak 1876-ban, a megye kialakulása után jelentek meg a városban a környékén egyébként mindig is meglevő birtokosok: a Roffy Borbélyok, Almássyak, Lippichek. Ám amikor a város lakosaivá lettek, itt már hosszú előzmények szerves fejleményeként kialakult egy városirányító réteg. A gazdag, módos parasztok (Gubák, Dobosok, S Pappok) társasága, illetve a polgárság legmozgékonyabb, legéletrevalóbb és legtörtetőbb vállalkozóiból álló csoportosulás (Scheftsik, Bakai, Kádár), azaz az első nagyob méretű vállalkozások (villanytelep, fatelep, likörgyár) gazdái. A nemesség, amely történelmi hagyományainál fogva természetesen a városba kerülése után sem játszhatott — még ilyen határozott összetételű és erős vezetőréteg ellenére sem — alárendelt, beosztott szerepet, hanem csak a vezetésben találhatott helyet magának, megszállta az egyetlen lehetséges területet: a megyei irányítás és apparátust, s belőlük lettek a megyei tisztviselők, főispánok, főszolgabírók. Ily módon a megye megalakítása után a városban a korábbi vezető réteg megmaradt, kezében tartotta a város irányítását, míg a nemesség a megyei élet irányításának szerepét töltötte be. Ez a kettősség: azaz a város és a megye irányítóinak elkülönülése azonban csak a kezdeti időszakban volt éles és szembeütköző. Azzal ugyanis, hogy a városban megjelentek a hatalmuk-vesztés, pozíció-hanyatlás ellenére is eszményképnek tekintett dzsentroid elemek, hamarosan megkezdődött — nem a keveredés — de a különbözőségek eltűnése. Az addig saját arculatú paraszti lakosok és polgárság igyekezett „felemelkedni" az irigyelt arisztokráciához. Megtehették, mert a pénzük megvolt a hasonuláshoz. Ám a különbség lényegében sohasem tűnt el, ami érthető is, hiszen az utánzókon mindig érezhető a másodlagosság, eredetiségtől való mentesség. Mindezek nagyszerűen tükröződnek a város férfiainak viseletében. Elegendő csupán egyetlen pillantást vetni azokra a büszke tartású, vagyoni erejüket kiválóan tudó virilistákra, vagy a gőgös tekintetű ipartestületi vezetőségi tagokra, akik ugyan nem az akkor divatos és a nemességet jellemző sujtásos magyar ruhában vannak, hanem felgombolt nyakú fehér ingben és zakóban, vagy ferencjóskában, ám tartásukon, arckifejezésükön érzik a vagyoni megalapozottság, a stabil egzisztencia, ami büszkeségük 26