Dorogi Márton: A kunsági kisbunda – A Damjanich János Múzeum közleményei 8-9. (1962)

BEVEZETÉS Híres, nevezetes ruhadarab volt még nem is olyan nagyon hajdanában a kunsági kisbunda. A hajdúsági, északbihari, délborsodi, hevesi szóval a Nagykunsággal határos területekre is eljutott a kunbunda. Büszkén emlegették nótában is: Az én bundám kun-karcagi, Még gallérja síncsen néki. Pedig hát volt, de még milyen fodros, purzsabőrből. De hogy mit mond róla tovább a nóta, azt már nem tudtam meg. Lassan elhalnak viselői, nótásai. Híre még él messze földön, Hencidától Mezőcsátig. Mert hiszen éppen Hencidán büszkélkedett egy öreg néni kopottas, elavult, selymehagyott bundájával: „Elmentünk mi a szép kunbunda után a karcagi, meg a kisújszállási vásárra is, de még legjobban válogathattunk a debreceni vásáron, mert ott aztán mindenféle volt bőviben." A mezőcsáti néni pedig azt mondta: „Tele volt a mi vásárunk, meg a keresztesi is kunsági szűcsökkel; az volt itt a divat." A túri bundának is csak a híre van már, mint a túri korsónak. De név szerint is sok kunsági szűcsöt emlegetnek. Legjobban talán a kisújszállási Gaál Sándort, a kunhegyesi Szabókat: Pált, Imrét meg Lajost. A legrégibbek közül a madarasi Üstökös Sándort. Dehát a mai olvasónak már azt is el kell mondani, hogy milyen is volt ez a nagyhírű ruhadarab. Az asszonyokra szabott, a férfibundához hasonló, derékon alulérő, lepelszerű ruhadarabot nevezték általánosságban kisbundának. Hívták kunbundának, túri vagy karcagi bundának, gallérbundánák, kerekbundának; ha nagyon bő volt; fodros bundának, a régi festetlent: fehér bundának. Szabásra, méretre nagyjából megegyezett a másvidéki (vásárhelyi, debreceni, böszörményi, jászsági) kisbundákkal, de kunbundának a vörösesbarnára festett, fekete szűcsselyemmel hímzett, farközepéig érő bundákat nevezték. (1—2. ábra). Legfőbb megkülönböztetője jellegzetes ornamentikája. S