Dorogi Márton: A kunsági kisbunda – A Damjanich János Múzeum közleményei 8-9. (1962)

tásra kellene egy pár szép munka. De még nem érkezett meg a szabásminta Párizsból, még másnap se, csak harmadnap. Kiválogattam belőle vagy kilencet. Egy minta után még mái napig is szab a fiam. Ott vettünk hozzá Pesten finom szürke kesztyűbőrt. Ezt itthon alábéleltük szőrös bőrrel. Ügy telerajzolta az én uram, hogy mikor kiselymeltük, annyi hely sem volt rajta, ahová letegyük az ujjunk hegyét. Ekkor fordult meg nálunk egy jó módos gazdasszony. Mikor meglátta, hogy Pozsonyból Mándli úrnak szürke kesztyűbőrre dolgozunk, váltig erősködött, hogy neki is olyat csináljon az uram. No, jól van. A kesztyűbőrt aztán bebéleltük báránybőrrel, és feketével hímeztük. Az ilyennek 200 forint volt az ára. Nem mondom, nagy pénz volt, de nem fogott ki rajta, megérte az olyannak, mert ha abban végigment a nagyutcán, mindenki utánanézett. Járatta is úgy a farán, hogy csak úgy ringott utána a fodra. Nem volt annak semmi híjjá, úgy telerajzolta az uram. Nem is sok ment belőle, de amelyik asszony olyan rátarti volt, hogy nem akart alól maradni, az csak kicsinálta az árát! Jellemző ez az elbeszélés annak az illusztrálására is, hogy a felülről jött hatások (szabásminták, anyag, díszítésmód stb.) hogyan kerülnek a népviseletbe. Volt ennek a kisbundának sok divatja. Emlékszem olyanra is, ami nem is feketével volt selymeive, hanem zölddel, a közepén piros szemmel. Azelőtt meg sárga selymet használtak, de ez már ritka volt az én időmben. Ekkor még virággal sem rakták úgy tele, csak imittamott egy kevés. Ugyancsak jött hozzánk egy gazdaasszony azzal a kívánsággal, hogy neki olyan bundát csináljon az uram, amelyiken nincs nagy rózsa, se bokorvirág. Mondta, hogy járt más szűcsöknél is, de azok nem vállalták, ök nem tudtak olyat, hogy rózsa ne legyen benne. Ki látott már olyat? Olyan nincs is. De az én uram azt mondta, ő rajzol olyat. Csinált is fordított rozmaringot, arra a helyre, ahová az állításvirágot teszik. Szép volt! Alig hordta az asszony, jöttek aztán mindenfelől, hogy nekik is csináljon olyat az uram. így lett divatja. A nagygazdák meg fehérre virágoztattak sárga selyemmel, fehér angóra prémmel. Volt aztán olyan fehér bunda is, amelyiket feketével virágoztunk és feketével prémeztünk. A virágoknak is másmás nevük volt: rozmaringlevél, páros levél, kisrózsa, nagyrózsa, bimbó, gyűszűnyom. Ügy beletanultunk a varrásba, hogy jóformán már rajz nélkül selymeitünk. Az uram csak nagyjából írta meg. Pozsonyba is sok kisbundát szállítottunk. Valamelyik kiállításon megláthatta munkánkat Mándli úr. Irt, de nem kaptuk meg a levelet. Egyszer aztán maga jött el, már akkor gőzös is volt. Leszáll az állomáson. Kérdezgeti fűtői-fától, hol lakik Szabó Pál szűcsmester. De bizony senki sem tudta megmondani. Benn a városban találkozik az öreg Rebeka nénivel, kérdi attól is: — Mondja már, hol lakik Szabó Pál szűcsmester? 29