Dorogi Márton: A kunsági kisbunda – A Damjanich János Múzeum közleményei 8-9. (1962)

A BOR MEGMUNKÁLÁSA Mindegyik bőrruhának megvolt a mestere. A szűcs értett természetesen minden munkához, de a jelesebbek kiváltak remekeikkel, és szinte specializálódtak egy-egy fajtára. így voltak: bundavarrók (férfibunda készítők), kisbundások, ködmönösök, sipkások és foltozok. A nagyhírű mesterek bőrszükségletét nem tudták kielégíteni a helybeli hentesek és juhos gazdák vágásai. A kisbundához a bőröket nagyon megválogatták. Messze földre elmentek érte. Az erdélyi ún. purzsabőröket kedvelték a legjobban. A gyulai és főleg a debreceni vásárra hordták a szilágysági örmény kereskedők. A szűcsök idejártak érte az egész Tiszántúlról. Akinek jó műhelye volt, szekérszámra hordta, a kisebb mesterek pedig összefogtak és közösen fogadtak fuvarost. A bőröket számozás szerint kötötték bálákba. Az egyes számúak sapkának, kisbunda gallérnak és prémnek valók voltak, a kettes és hármas számúak a kisbundához, a négyesek és ötösek férfibundához, ködmönhöz. A tavasz és a nyár volt a kikészítésének az ideje. Először kimosták a bőröket. Tiszta szőr kellett a kisbundához, mert válogatósak voltak az asszonyok. Aztán lehúsolták, vagyis a nyúzáskor rajtamaradt árvahúst a húsolókéssel leszedték. Azután csávázták, vagyis sós-korpás vízbe tették két hétre. Naponként kétszer megforgatták, hogy meg ne büdösödjék. A csávából kimosott bőrt kissé szikkasztották, majd törték kákóval, illetve corholón és a kaszapadon. Régen fehérbőrre írták a mintákat. A múlt század elejétől már festették porrá tört gubacs, eperfa vagy diófatapló kifőzött levelével, s így vöröses-barnás színt kapott. A befestett bőr kissé megkeményedett, ezért a corholón vagy a kaszapadon meghúzgálták. Ekkor aztán már igazán olyan volt, mint a bársony. 15