Dömötör Sándor szerk.: Abádszalók földje, népe, kultúrája – A Damjanich János Múzeum közleményei 5-7. (1961)

A bennünket körülvevő természet — az ég, a föld, a levegő, a csillagok, a víz, a Nap — tudatunkon és érzeteinken kívül, azoktól függetlenül, reálisan létezik, azonban állandóan szoros kapcsolatban van az emberrel. A természetben élő ember, mint minden élőlény, puszta létezésével, táplálkozásával, szaporodásával, mozgásával használja, elhasználja és bizonyos mértékben meg is változtatja a természetet. Ezeknek a változtatásoknak jórésze nem is különbözik azoktól a változtatásoktól, amelyeket más élőlények léte okoz. Az ember azonban munkájával a természetből maradandó javakat termel, amelyek lényegesen különböznek a természet spontán jellegű alkotásaitól. Ezeket a munka által termelt maradandó javakat összefoglalóan kultúrának nevezzük. A kultúra minden parányi része éppen olyan anyagi valóság, mint maga a természet: a kultúra tulajdonképpen a természet maradandó jellegű átformálása az ember számára. A kultúra anyaga maga a természet, formája pedig a folyton alakuló hagyomány, mindazon alaki jellegzetesség, amely az átalakító tevékenység, a munka folyamán keletkezett, keletkezik és alakul, fejlődik tovább. A társadalom fejlődése és változása hasonlíthatatlanul gyorsabban megy végbe, mint a földrajzi környezet, a természet változása és fejlődése. Háromezer év alatt Európában három különböző társadalmi rend adta át helyét új, másik társadalmi rendnek, és ugyanezen időszakban Európa földrajzi viszonyai jelentéktelen mértékben változtak meg. Tévedés lenne azt hinnünk, hogy a növény- és állatfajták évezredekkel ezelőtt is változatlanul ott éltek, ahol ma találjuk, és hogy a szavak értelme ma is változatlanul az, ami évezredekkel ezelőtt volt. A változások szoros kapcsolatban vannak egymással: a munka nemcsak a természetet, hanem a munka folyamatát és jellegét is állandóan változtatja. Az ember munkájával nemcsak az őt körülvevő természetet formálja át, alakítja önmagához hasonlóvá, teszi alkalmassá szükségletei kielégítésére, hanem eközben önmaga is, — mint a természet része — formálódik, alakul, változik. Mióta az ember kiemelkedett a természetből a beszéd és a munka segítségével, lényegesen nem változott meg, mint természeti lény. A ma embere azonban mégis lényegesen különbözik az ősközösségi embertől. A ma emberét az elődök által átformált természet veszi körül, a ma embere születésekor sok-sok nemzedék — a társadalom — történelmi tevékenysége által létrehozott körülmények közé kerül, és maga is ezekhez idomul, formálódik. A fejlődés e két oldala szerint megkülönböztetünk külső és belső, objektív és szubjektív kultúrát. Az objektív kultúra a természetnek a társadalom által átformált része, mely annak ellenére, hogy emberek és nemzedékek formálták, létesítették, az emberek tudatától függetlenül, nemzedékek során át is létező, meglevő objektív valóság. A szubjektív kultúra magával az emberrel, mint természeti lénnyel együtt létező objektív valóság, a. természetnek sajátosan „emberi", az emberben, sok-sok emberben külön-külön is létező része. A szubjektív kultúra, az egyénekben élő kultúra és. a tudásvágy az a hatalmas lendítőerő, amely arra készteti az embert, hogy a megszokottnál, az ismertnél mindig többre, nag3^obbra és újabbra törjön. Ambarcumjan szovjet akadémikustól, az ismert asztrofizikustól egyszer azt kérdezték, hogy mi az asztrofizika haszna? Ambarcumjan így válaszolt: „Az ember az állattól többek között abban is különbözik, hogy néha felemeli a fejét és a csillagokra néz." Ez a tudásvágy, ez az előrelátásra való 6