Dömötör Sándor szerk.: Abádszalók földje, népe, kultúrája – A Damjanich János Múzeum közleményei 5-7. (1961)

Akkorára nyitja is az öregasszony fia az ajtót, nagy örömmel szalad elébe a lány és kérdezi: — Tud-e valamit az én tizenkét darubátyámról? — Tudok én, húgám, de oda ember nem mehet! Akkor a lány sírásra fakadt, hogy ő a szülői háztól potyára fáradt, ennyire. A Szélnek megesett rajta a szíve, nagyon megsajnálta. — Ne sírj húgom, holnap reggel megteszem veled azt, amit nekem nem volna szabad megtennem. Elviszlek magammal és leteszlek ott, ahol a bátyáid laknak. Úgy is volt. Reggel a lány nem tudott aludni örömében. Korán íeUkeltek, megmosakodtak, az öreg néni reggelit készített nekik, aztán útrakeltek. A Szél magához szorította a lányt és elindult vele repülni. Egy nagy erdőségben letette a lányt és azt mondta: — Itt eridj, ezen a kis úton! Találsz majd egy kis falut, és amikor a faluba beérsz, bal kéz felől a harmadik házba menj be. Ott lakik a tizenkét darubátyád! Ügy is volt. Elindult a lány, megköszönte a Szél szívességét és megtalálta a falut, de már ráesteledett, amikor a harmadik házba bement. Beköszönt az öreg nénihez: — Jó estét öreganyám! — Adjon isten kedves lányom! Hol jársz itt, ahol még a madárnak sem szabad járni? — Itt járok, a tizenkét darubátyárnat keresem. Tud-e róluk valamit? — Hogyne tudnék, édes lányom! Éppen nekik főzöm a vacsorát! A lány nagyon megörült és azt mondta az öregasszonynak: — Jaj, engedje meg, hadd főzzek én vacsorát a bátyáimnak! Az öregasszony rögtön átadta a főzést a lánynak és a lány úgy készítette el az ételt, ahogyan odahaza szokták. És mikor megfőtt az étel, feltálalták az asztalra. Amikorra feltálaltak, a tizenkét daru is megindult hazafelé. A lány meg beugrott a sutba, elbújt előlük. Eeköszönt a tizenkét daru, az öregasszony jó szívvel fogadta. Akkor hozzáfogtak mosakodni. Amikor megmosakodtak, az öregebbik megkóstolta az ételt és feltűnt neki, hogy ez hazai ízű étel. Azt mondja a másiknak: — Kóstold csak meg ezt az ételt! Kóstolja is az ételt a másik, aztán összenéznek. — Ez anyai étel. Olyan, amilyet odahaza ettünk. Azt mondja a legöregebbik daru az öregaszonynak: — Ki főzte ezt az ételt, öreganyám? Azt mondja az öregasszony: — Én főztem, fiaim, ezt az ételt! — Olyat ne mondjon! Ilyen ételt csak otthon ettünk, a szülői háználT Maga még sohasem adott nekünk ilyen ételt! — Hát én nem tudok néktek olyan ételt főzni, mint a szülői háznál főztek? Ilyet aztán ne mondjatok! — kezdett ríni az öregasszony. Ekkor az öreg daru kirántotta a kardját és ráfogta az öregasszonyra: — Ha meg nem mondja, ki főzte ezt az ételt, rögtön agyonvágom! — Van itt egy kislány. Ö főzött ma este — vallotta be az öreg. De a lány már ugrott is kifelé a sutból. Kérdezik a daruk tőle: —Ki vagy te? — Én vagyok a ti kis húgotok. Eljöttem az életem árán is, hogy lássalak titeket. Akkor előkapták a lányt és csókokkal fogadták. És azt mondták neki: — Csak reggelig lehetsz .velünk, húgunk! Nagyon örvendezünk, hogy felkerestél, de réggel innen menned kell, velünk nem lakhatsz. Másnap reggel, mikor megvirradt, hívta a lány őket hazafelé, de ok azt mondták: — Nem mehetünk húgunk, tizenkét percig és tizenkét pillanatig! 95