Betkowski Jenő: Tiszai hajósélet. Fahajók a Tiszán II. rész. – A Damjanich János Múzeum közleményei 3-4. (1961)
Mikor ez megvolt, a járgánnyal kezdték feltekerni az első kötelet, a keresztkötelet meg a bakra szedték, s így a hajót olyan közelre járatták a parthoz, amennyire a víz mélysége engedte. Ezután került sor a hajófar biztosítására. A hátsó basról lenyújtottak egy 3—10 méter hosszú s kb. combvastagságú fenyőszálat, melynek hegyes végén vasalás is volt, a fején pedig srófos vaskarika, melybe láncot húztak. Ez volt a támasztó durung vagy sarpán. (I. tábla) Két ember nyomta ki jó erős lökéssel, hogy vasalt hegye belemenjen a földbe vagy a zátony homokjába, a fejét pedig kellő magasságban a part felőli bakhoz vagy a basnica 16 (II. tábla) peremén levő vaskarikához láncolták. A támasztó durung tehát szintén betartotta a hajót, vagyis nem engedte, hogy a partnak faroljon. Támasztó durungra ugyanis azért volt szükség, mert a hajó farán nem volt macska, mint az orrán, ahol az anyamacska végezte ugyanezt a funkciót. Hogy pedig a meder felé se mozdulhasson el a hajófar, kivetették a farkötelet, a keresztkötél párját, mely'éppen úgy, mint ez utóbbi, kitartotta a hajót. Ezt a kötelet a hátsó bas járgányára szedték rá. Ha erős hátszél fújt, s attól lehetett tartani, hogy a hajót a vízfolyás ellen is elmozdíthatja, akkor még egy hátra tartó kötelet is kivetettek. Ezt a kötelet valamelyik bas part felőli bakjára erősítették, s a hajó mögött a parton macskához, fához vagy vasas karóhoz kötötték. Ez a kötél az első kötél hátsó párja. Rendes körülmények között nem is volt rá szükség, mert maga a víz sodra az az erő, amely hátra tartja a hajót. Inkább csak nagy tetejes hajóknál alkalmazták, melyekbe erősen belekapaszkodhatott a hátulról támadó szél. Egyik-másik ^szirtes, azaz magas part alatt nem lehetett elereszteni az anyamacskát, mert a vízfenéken pokrócozás volt. Ha ugyanis valamelyik partrészt nagyon rombolja a víz sodra, segíteni kell rajta, mert a víz hihetetlenül rövid idő alatt hatalmas parti területeket szaggat le. Ilyen helyen rőzsekolbászokbóV 7 dróttal egybekötött pokrócokat süllyesztenek a fenékre, illetve a part víz alatti lejtőjére, hogy az általuk beborított részeket megvédjék az ár romboló munkájától. Ezeket a hatalmas rőzsepokrócokat a vízre helyezve kötözik egybe egy kis tutajról, s mikor készen vannak, mellettük lehorgonyzott hajókból vagonszámra dobálják rájuk a köveket, melyek aztán lesüllyesztik s hozzásimítják a fenékhez. Az ilyen pokrócozott hely aztán nemcsak a horgászok réme — érthető okokból —, hanem a medret esetleg nem jól ismerő kormányosé is. Ha ilyen helyen eresztették le a macskát, megesett, hogy nem bírták felhúzni, úgy beakadt. Ilyen part mellett tehát nem bocsátották le a macskát, hanem helyette az első basról is sarpá^fc vetettek ki. A kikötött hajón éjszakára jelzőlámpát kellett kiakasztani. Utóbb már csak a közismert viharlámpát használták, s vagy a hajóorron akasztották egy ^póznára, vagy a ^ojbatetőre 18 , (a gojba jól látható a címlaprajzon.) vagyis mindig valamelyik kimagasló helyre, hogy semmi se takarja el, s minden oldalról egyformán látható legyen. Régente, mikor még viharlámpa nemigen volt, lámpatokot használtak, melybe egy rendes petró16. BASNICA. A basok peremdeszkája. ' 17. RÖZSEKOLBÁgZ. Fűzfagallyakból kötözött vastag s kb. 4 m. hosszú henger. Ő
