Betkowski Jenő: Tiszai hajósélet. Fahajók a Tiszán II. rész. – A Damjanich János Múzeum közleményei 3-4. (1961)

len. Két hajóvá votunk. Mink mentünk elő, osz má le is macskáztunk, kötöttük kifelé a hajót. A másik, aki utánunk gyütt, íppen akkor állt a partho. Ecce csak nagy sivalkodás hallaccik a másik hajórú, merhogy ott asszony is vót meg gyerekek, a kormányosé. „Hama, hama — aszongyák — mer sijjed a hajó!" Mire odaírtunk, mán el is ült. Ipen csak le tudtak rulla gyünni. Avvót a baj, hogy limánba eresztették el a macskát, oszt mikor a macska feneket írt, a limán rácsavarta a hajó orrát a macskára, mer a keresztkötelet nem is vót még írkezésük kivetni. A macska beszakította a hajó fenekit, a hajó meg nagyon meg vót kűve pakkolva, oszt elült". Egyszóval, megtették az oda meg vissza való útnak azt a kb. 600 kilométerét minden baj nélkül, s annak a legalább két-háromhetes útnak a legeslegutolsó perceiben éri őket a baj. Hogy aztán hibás volt-e a kormányos, vagy nem, s ha igen, milyen mértékben, ki tudná azt megmondani? Valószínűleg nem először járt Tiszasason, s talán épp azon a helyen, ahol elültek, máskor nem is volt limán, tehát minden aggály nélkül kiköthetett. Csakhogy ám a Tisza ravasz, alattomos folyó. Lehet, hogy éppen az előtte való nap, vagy talán aznap szakított le egy hatalmas partrészt attól a helytől nem messze. Ez aztán megváltoztatta a folyás útját, s ahol az előbb még rendesen folyt a víz, egy pár perc múltán már limán kavargott. Hiszen, sokszor 60—70 méter hosszúságban s 4—5 méter szélességben szakad meg a part, többszáz, vagy talán többezer vagon földet mozgatva meg. Aztán, mikor a lecsúszott partdarab mélyben levő lábát egy idő múltán elnyalja a víz, akkora földkoloncok szakadnak le egymás után a vízbe, mint egy-egy ház, s akkora hullámokat vernek, hogy többször ide-oda nyargalnak a két part között. Vagy, hogy befejezésül még egy olyan balesetet említsek, amilyenre talán a legaggodalmasabb hajósgazda se gondol a leglidércnyomásosabb álmában sem, elmondom, amit Kurucsai supermester mesélt. Ezelőtt vagy 45 esztendővel történt Mindszent alatt, a Hányási saroknál. Egy nagy tetejes hajó ereszkedett téglával megpakolva. Martfűről vitték Szeged felé. Egyszer csak egy irtózatos reccsenés, és eltűnik a hajóból minden tégla egy szálig, mert leszakadt a hajó feneke. Minden bizonnyal öreg jószág lehetett, s az oldal- és fenékburkonyok összecsapolásai szétrohadtak, mert csak így lehet elképzelni ezt a nem mindennapi balesetet. Be kell vallanunk, hogy a fahajó kormányosának a köcsögje sem volt fenékig tejfellel, még ha a legügyesebb s legtapasztaltabb hajósa volt is a Tisza-mentének. Megösmerhette ő már száz méterről a zátonyos helyeket a buzgár-vól (buzgó ár), amely ott sormódzott

53 a nagyon sekélyvizű helyek fölött, de ha fölkelt a szél, vége volt a tudományának. Ismerhette a tőkés helyeket, ha egyszer az ár állandóan erre-arra vonszolta azt a gonosz ellenséget, és így tovább. Abban az örökös párviadalban, melyet a hajók vívtak a folyton lázongó vízzel, sokszor a folyó maradt az úr. Végső konklúzióként elmondhatjuk, hogy még a tiszai fahajózáshoz is, mint minden emberi vállalkozáshoz, nemcsak tudomány kellet, hanem egy kis jószerencse is. ->• 53. SORMÖUZIK. A zátonyos helyek fölött a víz fodrozódik. 66