Betkowski Jenő: Tiszai hajósélet. Fahajók a Tiszán II. rész. – A Damjanich János Múzeum közleményei 3-4. (1961)

nem tudta széthordani, mint a temető bogarak a dögöt. Mikor 1938-ban nagyon sekély vízzel arra hajóztunk, még láttam orrtőkéjének az iszapból kiszomorkodó végét. Az előfordulható baleseteknek még ezzel sem volt végük. „Avva van teli a pallás!" — szokták mondani. Az a meglepetés is érhette pl. a hajósgazdát, s vele együtt az embereket, hogy mire felvontatták a hajót s hozzáláttak a pakoláshoz, leszaladt a víz. Ekkor aztán vagy félteherrel indulhattak vissza, vagy dángubálhattak a következő szaladó -árig, mert a Tisza felső szakaszain nyáron sokszor annyi víz sincsen, hogy az a másfél méter merülésű hajó elmehetett volna a terhivel. Egyszer magam is láttam, üres hajóval menvén Keszi táján, hogy valamilyen ünnepnek a reggelén parádéba öltözött paraszt menyecskék, kissé magasan felfogott szoknyával gázoltak át a Tiszán, és kb. a folyó közepén érték utol a már előbb elindult kompot, s ott másztak fel rá. Üszóruhában szépen át lehetett volna sétálni. Ilyenkor, ha nem várt a hajóra semmiféle sürgős dolog, lekötött fuvar, akkor inkább vártak, azaz dángubáltak. Ha pedig gyors javulásra nem volt kilátás, az embereknek pedig dángubapénzt kellett volna fizetni, s a gazda sajnálta a rávalót, vagy talán nem is igen volt neki, az embereket hazaküldte. Csak a gazda maradt ott vagy a kormányos meg még egy ember, rendesen a krancmajszter, mert a hajót a vízjárás szerint kijjebbbeljebb kellett igazítani naponta, sőt naponta többször is. Ahhoz pedig egy ember nem lett volna elég. Ha megjött a víz, az emberek vasúton, vagy ahogy tudtak, visszamentek a hajóra. Persze a detektoros készülékek idejében már ez is sokkal könnyebben ment. Kevesebb fáradsággal, s kevesebb veszteséggel. Az ide-oda utazást a gazda fizette. Előfordult nagyon gyakran az is, hogy már ereszkedés közben fogyott el alóluk a víz. Ugyanis Szolnok fölött 70—80 kilométerrel s attól feljebb igen sok baj volt a mangurával. Mangurának nevezték azokat a vízalatti homokhátakat, melyeket éppúgy épít s rombol a Tisza, mint a pusztai homokbuckákat a szél, olyanjiullámosra és olyan szeszélyesre. Arra fönt olyan nagyszemű s annyira tiszta a homok, hogy nem áll öszsze, hanem a vízárammal ide-oda vándorol. így épülnek a mangurák ma itt, holnap amott. Gyakran keresztülgátalják az egész Tisza-medret. Ilyen helyen aztán könnyen megfeneklett a hajó, de a kisebb homokhátakon is, mert nincs, illetve nem volt a világon olyan kormányos, aki a felső Tisza medrét kiismerhette, s teljes biztonsággal ereszkedhetett volna éppen ezek miatt a víz alatt vándorló homoktorlaszok miatt. Ha tehát ilyen helyeken megfeneklett a hajó, s a timonnal meg óradzókkal küszködve próbálták lesiklatni- a manguráról, megesett, hogy a víz megborította a hajót, vagyis oldalt fordította, s 15—20 perc alatt magasan berakta az oldalát homokkal. Az ilyen szorongatott helyzetben az emberek gyakran kiugrottak a hajóoldal mellett képződött homoktorlaszra, és csapófákkal, emelőrudakkal igyekeztek a hajót, ha nem is letolni, de legalább egy kissé a folyás irányába visszafordítani. Még pedig azért, mert ha a sodor egy kis utat kapott, egy-kettőre éppolyan gyorsan elhordta a hajó mellől a homoksáncot, mint amilyen tüneményes gyorsasággal odaépítette. /