Kss Géza: Kisújszállás története a 18. század végéig – A Damjanich János Múzeum közleményei 2. (1959)
redempció óta fokozatosain kiszorította a gazdag redemptus családok viszonylag kis csoportja, s a kilenc árvizes esztendő most utolsó életlehetőségüktől, az ingyenes, vagy irredemptusók számára az olcsó legeltetési lehetőségtől is, megfosztotta őket. így már meg tudjuk érteni, hogy az elmenők számára valóban szűk volt az egyébként tágas kisújszállási határ. Azt is mondhatjuk, hogy távolodva a redempciótól, egyre inkább elmosódniuk a szegényebb redemptusok és az irredemptusók közötti különbségek, s a redempcióval megszerzett kiváltságok minden előnye a gazdagabb családok hatalmát növeli. Ezt igazolják a redemptus birtokokra kötött adásvételi szerződések, melyeknek gazdái inkább vállalják a kincstári jobbáfgy helyzetét is, jobb anyagi körülmények között, mint itthon szegényen a még meglévő kiváltságokat. De igazolja azt is, hogy még a szegények nyomorúságából is hasznot húztak a gazdagabb családok. A hosszú útra készülők ingatlanaikat eladva, tartozásaikat rendezve útra készen álltak. (Olyan is vált, aki nem tudott fizetni és zálogot hagyott.) Mielőtt elindultak volna, segítségért folyamodtak a tanácshoz, melyről így emlékezik a tanács jegyzőkönyve: „Patsirra költözendő szeginysig közönségesen azon instálnak, hogy egypár csődört és ugyanannyi bikát adjon a nemes tanács nékiek. Mely instantiájok a patsiri szeginysignek tekintetébe vétetődvén, egy csődör és efgiy bika részekre kimutattatotf'.í 66 ) Az egyház különböző kegyszerekkel látta el őket. Kaptak egy cin kannát, ezzel a felirattal: „1772 Privilegizált Nagy Kun Kis~Ujszállás Reform. Sz, Elkfclésia." Azon kívül egy cin tálat és tányért, továbbá egy arannyal futtatott rézfcelyhet. A távozók két csoportban indultak. Az első csoport elbocsátó levele 1789. április 12-én kelt és 176 család (kb. 900 lélek) részére szólt, a másik csoportét pedig május 30-án 30 család részére állították ki. Búcsúztatásuk körülményeit a Nagykunsági Krónika felejthetetlen sorai őrzik: ,,Szem nem maradt szárazon, amikor búcsúztak:. Hiszen senki sem ment úgy el, hogy valaki hozzátartozóját itt ne hagyta volna!... átadták írásba a kiköltözők búcsújokat, melyet tíz nap múlva tartott tanácsülésen olvastak fel". Tóth János, a leendő pacséri nótárius, versben búcsúzott: „Negyvenöt esztendő miolta itt lakom Sok utazásokkal kelmétekkel voltam Hidegen, melegen gyakorta szenvedtem Hogyha hibáztam, bocsássák meg nekem." Hogy merre mentek és mikor érkeztek, nem tudjuk. A letelepedésről csak az alábbi adat maradt fenn: „Pacsér és ómoravica kamarai helységekbe az ott lévő belföldi magyar családok még 1786 májusában és a következő hónapokban teleoíttettek".( e7 ) Községünk pedig elvesztette népességének mintegy húsz százalékát, több mint 1000 lelket.* 68 ) Sok harc és természeti csapás ellenére Kisújszállás, az alig száz éves új település erős, izmos tagja volt a nagykun községek népes családjának a 18. szárad végén. 68. Tanácsi íkv. 1786. április 8. • «7. Nagy Kálózi. i. m. 95. o. И. A zombori kamara 1785. május 21-én az alábbi névsort csatolta a magyar kamarához küldött felterjesztéséhez. (Kálózi: i. m. 62.) ..Felséges camerális bátskai jószágba menendő kisújszállásiaknak nevei." Borsos Gvörgy. Oros Ferencz. Újvárosi István, Rosa György, Rosa János, Szánta Mihály, Abri András. Kiss Mihály, Szilágyi János, z. Tóth János, Z. Tóth Pál, 3*
