Kss Géza: Kisújszállás története a 18. század végéig – A Damjanich János Múzeum közleményei 2. (1959)
azonban nem tértek ki, hogy a nagykun községek társadalmának továbbfejlődése szempontjából milyen kihatással volt a bácskai emigráció. De nézzük az eladásokat ebből a szempontból! „öreg Varga András és ifjú Varga András házas portájukat adják el az otthon maradó fiúnak, illetve testvérnek — Jánosnak 50 forintért."( 65 ) Monoki János portáját rajta lévő épületeivel együtt, 3 lánc allya földeit és két sor szőllejét, melyek atyjáról reászállottak, testvér öccsének Monoki Istvánnak 92 forintokon, minthogy tekintetes Báts vármegyébe akarja lakását által változtatni, úgy eladta, hogy sem maga sem maradékai vissza ne vehessék." Bizonj kevés az ilyen adat az adásvételi szerződések között, amikor testvér, fiú, közeli vagy távoli rokon veszi meg a távozó földjeit. Annál sűrűbben fordulnak elő azonban az effélék. „Kuruc István és Ferenc testvérek eladják 30 forintos földjüket Váradi Sámuel lelkésznek 180 forintért." „Farkas György személy szerint megjelenvén előttünk, örök vallást teszen az eránt, hogy életének jobb móddal lehető folytatása végett, egész háznépével edjütt Patsérra szándékozván menni és innen végképpen elköltözni, ezen okból portáját és rajta lévő rongyos épületeket örökös jussal eladta Tekintetes Váradi Sámuel unnak." — Ha tovább lapozunk, Illésy János kerületi kapitány következik a vásárlók között, majd a Veresek, Tóthok, Fűsűs András és a többiek. A vásárlók legnagyobb része ugyanis a leggazdagabb redemptus családok közül került ki. Ebből aztán önként következik, hogy kirajzás végső fokon a vezető redemptus családok hatalmát növelte, s nagy mértékben gyorsította a társadalmi differenciálódást. A kirajzás azonban nem csupán egyik oka a kun társadalom századvégi bomlásának, hanem egyik következménye is. Eddigi történeti munkák a bácskai kun telepek keletkezését egyszerűen csak az Alföld gyors benépesülésével magyarázták, vagy pedig a Nagykunság rossz vízrajzi viszonyaiban látták az elvándorlás fő rugóját, a túlnépesedett mocsárvilágban, mely immár nem képes eltartani lakóit. Kétségkívül tény, hogy a tiszai árvizek, a legelők és kaszálók elöntésével, a megművelt terület elrablásával nehéz gazdasági helyzetet teremtettek, de nem fogadiható el egészen az egyoldalú földrajzi szempont, és földrajzi viszonyokból levonható túlnépesedés elmélete. A redempció korának termelési viszonyait ismerve, joggal állíthatjuk, hogy a kirajzás sokkal inkább társadalmi, mint természeti okok eredménye. Ebben a kérdésben лет elég csak általában természeti csapásokról beszélni (bár ilyenek valóban voltak), hanem beszélni kell arról is, hogy ezek a csapások és a gyakori gátépítésekkel járó terhek elsősorban a szegényebb redemptus és irredemptus rétegeket sújtották. Köztudomású, hogy a szegényebb redemptus családok elsősorban abból éltek, hogy jószágaikat — megváltott földjeik arányában — a közös legelőkön ingyen legeltették, ugyancsak ingyen részesülték a kaszálók és nádasok jövedelméből, az évenkénti kaszáló és nádnyilas osztások alapján. Csak a kaszáló nyilas osztás elmaradásból 18 ezer forint kára volt a lakosságnak a kisújszállási tanács kimutatása szerint. Ha tudjuk azt, hogy ez a kilenc esztendő (1776—1785), míg az elemi csapások tartottakképpen a kirajzást megelőző időben volt s ezalatt az idő alatt a lábasjószág távoli, bérelt legelőkön élt, akkor talán tisztábban látjuk, hogy miért ment el 1786-ban 200 kisújszállási család a távoli Bácskába „életének jobb móddal lehető folytatása végett". A szegénységet ugyanis a község haszonvételéiből a B5. Kisújszállás tanács jfcv. 17S6. febr. 13. 3.8
