Kss Géza: Kisújszállás története a 18. század végéig – A Damjanich János Múzeum közleményei 2. (1959)

úri hatalom közvetlen nyomását érző egyéb jobbágyoké. Talátn ez a magyarázata annak is, hogy lélekszámban és anyagiakban erőteljesen gyarapodott, s viszonylag hamar kiheverte az olyan súlyos elemi csapásokat is, mint az 1724. évi tűzvész vagy az 1739-es pestisjárvány. PESTISJÁRVÁNY 1739-BEN Alig húsz éves községünk, amikor 1738-ban elkezdődik a 18. század legnagyobb pestisjárványa, mely a feljegyzések szerint háromszáztízezer főnyi áldozatot követelt négy esztendő alatt az ország lakosságától. Mit tehetett a régi kor embere a magát és családját fenyegető veszedelem ellen? Ha nagy úr volt, várába zárkózott és borókafüsttel füstölte magát, vagy követte Mátyás király példáját, aki az 1479-es pestis idején „erdőkben és kies vizek mellett bújdosódik vala." Községünk népe árokkal, sövénykerítéssel vette körül az egész települést, hogcy ember, állat ki-be ne járhasson, s éjjel-nappal vigyáztatta az utakat, hogy megfelelő passzus nélkül senki be ne szökhessen. Hiába fizetett községünk az őrködő katonaságnak 145.45 forintot, 1739 februárjában mégis elkezdődött a járvány. A halotti anyakönyv tanúsága szerint a pestis nálunk is egyre növekvő ütemben szedte áldozatait. Püspöki Süllye János lelkipásztor márciusban 8, áprilisban 5, májusban 61 pestises halottat temetett. Júniusban — tizenhatodikáig — 116 a lelkész által temetett halottak száma. E dátum után az alábbi bejegyzés áll: „Itt királyi parancsolatot vévén megszűntünk, mind a halottak temetésektől mind az templomba való járástól." A napi feljegyzések nem folytatódnak tovább, pedig

1 valószínű, hogy júliusban és augusztusban volt a legerősebb a halál aratása. Az élet kizökkent rendes menetéből. Megjszűrat a mezei munka, elnémultak a műhelyek. A tekintetes tanács pedig a szigorú királyi rendeletek szellemében igyekezett irányítani a lakosság életét. Emlékezésül a nehéz napokra, álljon itt néhány utasítás. „Míglen az pestis meg nem szűnik, az olyatin helyben mindaddig az házasságtól kiki eltiltatik. Más, Pestises községben azonnal a templom ajtaja pecsételtessék be, sehol, se bent, se kint a helységben imádság, könyörgés és akármi okra nézve egyben való igyülekezés nem szabad, a harangozás is azonnal megszűnynyék." Az utasítások nem csak a templomot, a kocsmát is tilalmazzák. A bor azonban utcán át, ha kissé körülményesen is, beszerezhető. „Hogy a borivók szomj úságok oltásában hátramaradást ne szenvedgyenek — mondja a rendelet —, szabad a bort a csapiárostól kérni, oly okkal, hogy a csapszék előtt 20 lépésnyire a bort kívánó edényét letévén, azonnal húsz lépésnyire visszatávozzon, és a csapláros az elébbeni helyére letévén, a bort, akié elviheti. De azon bort csak a magaházanépével költse el, életéneik elvesztése alatt." „Ha a csapláros a bornak árát kívánja, ezt ecetben megáztatván egyóráig s megszárítván, kezéhez veheti." Lehet, hogy a görög csapláros bora a szenvedőnek pillanatnyi feledést adott, de az a régi nyár — június 16-tól szeptember l-ig — mégis csak rettenetes lehetett. Püspöki Süllye János a halottak anyakönyvében így emlékezik erről az; időszakról: „Temetkeztünk, amint lehetett. Az helység három tizedekben lévén, mindenikben comissáriusokat rendeltünk, akik minden nap a magok tizedét eljárván, temetésre való időt és embereket rendeltének, kik tízet és tizenkettőt egy úttal kivittenek." Szeptemberben már 12 halottat temethet a lelkész. Nevük után az alábbi bejegyzés található: „Ezen hónapban szünésse lévén a pestisnek, minden szegény ember élelméről gondoskodván, a mezőre munkára kiméne. A kik 18