Szabó István szerk.: Városi polgárok a századelőn (A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Kiállításvezetői, 1999)

Gulyás Katalin: Polgári lakás - polgári életmód a századfordulón

szőlőlevél-indás kávéskanna és csésze (1832—33) és a látképpel díszített csésze (1832) biedermeier készletek utolsó megmaradt darabjaiból lényegültek át a porcelános vitrin féltett kincseivé. Viselik a metternichi-kor bécsi porcelánjának minden lényeges stílusjegyét: a dús aranyozás és a szép alapmáz, mely sötét ibolyától a világos liláig és rézvörösig játszik, úgyszólván teljesen eltünteti a fehér alapot; a festett mintázat a pompeji falfestményekre emlékeztet; a formák egyenesek, simák; a szögletes mezők közötti felületet stilizált inda- és lombdísz tölti ki. A kései bécsi porcelánt képviseli a XX. század elején az Augarten gyárban készült zöld színű, madarakkal díszített váza. A klasszicista vonalvezetésű, urnát formázó cukortartó 1800-ban meisseni mester keze alól került ki. A gyár későbbi, már művészileg hanyatló periódusából származik a Vadász kopóval c. kis csoportozat és az ülő pulikutyát ábrázoló szobrocska (XIX. sz. közepe, illetve vége). A berlini porcelánok jellemzője volt, hogy ártatlan-tréfás feliratokkal látta el a készítője; az itt bemutatott, 1840 körül készült fehér mázon aranyozott csészét a házigazdákra (Für den Hausherrn!) köszönti. Reggeliző családot ábrázoló szépiaszínű levonókép a dísze a Villeroy & Boch wallerfangeni gyárában az 1800-as évek második felében készült fajansz tálkának. A nagyméretű, rózsarátétekkel díszített gyümölcsöstál jelzetlen, teljességgel a historizáló ízlést tükrözi. Valamivel visszafogottabb párja az ebédlőszekrényen álló fedeles bonbonier — alján a bécsi gyár pajzs alakú védjegye segíti a beazonosítást. A gyűjtemény legtöbb német porcelánja Selbben készült, a Rosenthal-gyárban. Ezt 1879-ben alapították, s jelenleg is a legnagyobb és leghíresebb német porcelángyár. Szép, letisztult formájú használati edényeket, díszedényeket, dísztárgyakat gyárt. Különleges készítményei azok a kávés és teáskészletek, amelyeket galvanikus úton ezüsttel borítanak, s amelyeket karlsbadi gyárak is utánoztak. A Rosenthal-féle dísztárgyak kiállítási vitrinünk felső polcain kaptak helyet, a kínai vázaformát idéző nagy kék váza pedig a vitrin aljában. Tudatos gyűjtés révén kerülhettek a gyűjteménybe japán teás és kávés készletek, illetve készlethez nem tartozó porcelántárgyak. A noritakei gyárak különlegesen vékony falú ún. tojáshéjporcelánjai magas mesterségbeli tudást, keleti kifinomultságot hordoztak, díszítésük minősége azonban nem válik a japán porcelánművészet dicsőségére. A piacok megnyitása után a japán porcelángyártás a tömeges kivitelt célozta meg, ezért mindent másoltak, amit nyugaton kelendőnek véltek. Európában viszonylag olcsón lehetett ezekhez az egzotikusságuk miatt nagyon divatos termékekhez hozzájutni. A Kontsek-féle gyűjtemény igen ritka darabjai a velencei (muranói) Salviati műhelyben készült üvegtárgyak, melyek az üvegeket tartalmazó vitrin középső polcain nyertek elhelyezést. A Velencei köztársaság bukásával a XIX. század első felében csaknem teljesen lehanyatlott muranói üveggyártás az 1850-es években kezdett feltámadni, s legnagyobb nevezetességre az 1859-ben alapított Salviati műhely jutott. Tulajdonosa kezdetben tevékenyen közreműködött antik üvegmozaikok restaurálásában, később fúvott üvegtárgyak gyártására specializálódott, ami jelentékenyen fellendítette a vállalat anyagi helyzetét. A XVII. századi velencei hagyományokat eltúlzó stílusban készített szárnyas serlegei, kígyó alakú szárral ellátott kupái, vázái és egyéb üvegtárgyai sikert arattak az 1862-es londoni és az 1867-es párizsi világkiállításokon — híven tükrözve a korszak romantikus, múltba forduló ízlését. E „használati jellegben használhatatlanul megalkotott üvegek" új formanyelvet képviseltek a vastag 44