Szabó István szerk.: Városi polgárok a századelőn (A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Kiállításvezetői, 1999)

Bagi Gábor: Az utcarészlet és a trafik

repelnek. így csupán tőelemük, s az időbeliség alapján alkotják előzményét a napjainkban ismeretes, alapvetően dohányárusítással kapcsolatos „trafik" szónak, mely e kapcsolatban csak a XIX. század közepétől ismeretes nyelvünkben. Ausztriában és Magyarországon a „trafik" szó a nyilvános, állami dohányáruló üzleteket jelölte, s magát az állami dohányt (trafikdohány), szemben az egyénileg termelt szűzdohánnyal. Az Amerika felfedezését követően a dohány XVI. század közepétől-végétől gyorsan terjedt el Európában és a KözelKeleten. Újdonság volt, sokan gyógyszernek tartották, így fogyasztása korán divattá vált. Kezdetben még tiltották az élvezetét, idővel azonban azonban felfedezték a benne rejlő lehetőségeket. A legtöbb állam — Franciaország pl. már 1629-től — saját monopóliumává tette a dohányárusítást, jelentős új jövedelmi forráshoz juttatva az államháztartást. A polgári államok idővel különböző módokon terhelték a dohányfogyasztást, s ez még a XX. század első felében is jelentős eltéréseket mutatott. Egyes államok dohányegyedárusítási vámrendszert vezettek be a külföldi dohány ellen, s csak a behozatalt adóztatták, mások személyi dohányadót vetettek ki, ismét mások a termelés után dohányterületi adót vezettek be. A legtökéletesebb, s legnagyobb hasznot hajtó módszer természetesen a felvásárlás, feldolgozás (raktározás) és a piaci forgalmazás teljes állami monopolizálása volt, s ezt a rendszert vezették be idővel a Habsburg Birodalomban, valamint hazánkban is. A Habsburgok az osztrák tartományokban az első törvényt már 1728-ban behozták, s a század vége felé teljesen államosították a dohánykereskedést, ám ennek magyarországi bevezetése a rendek ellenkezésén hosszú időn át megbukott. A dohány így egészen a múlt század közepéig hazánkban szabad forgalom keretében jutott el a fogyasztókhoz. Csak a szabadságharc bukása után nyílt lehetőség az állami dohánymonopólium hazai bevezetésére, amit az 1850. november 29-i nyílt császári parancs deklarált, s hivatalosan 1851. március 1-től történt meg. Előbb a forgalmazás, utóbb a gyártás monopóliumát vezették be, ami hatalmas felháborodást okozott. A sérelem többrétű volt. Egyrészt az önkényuralmi rendszer beavatkozott a lakosság (főleg a férfiak) magánéletébe, másrészt alaposan megdrágította egy fogyasztási cikk árát, s végül mindez egy gyűlölt, elnyomó hatalom pénzügyi megerősítését szolgálta. Az állami dohányt forgalmazó császárikirályi dohányboltok (trafikok) így érthetően népszerűtlenek voltak a lakosság körében. A helyzet a kiegyezéssel változott meg. Ekkorra nyilvánvalóvá vált, hogy a dohánymonopólium hasznát a magyar polgári állam sem nélkülözheti, hisz a dohány a fogyasztási adókivetés egyik legalkalmasabb tárgya. Nem elsőrendű szükségleti cikk, de szinte minden társadalmi osztályban el volt terjedve (igaz a századfordulóig csak a férfi népesség körében). így a jövedelem biztos volt, de csak a dohánytermékek élvezőit sújtotta. 1867-től a magyarországi dohányjövedék önállósult, s kezelését, jövedelmét — csakúgy mint a sóét, bélyegét, lottóét — a Magyar Királyi Pénzügyminisztérium illetékes szervei vették át. Jász-Nagykun-Szolnok vármegye 1876-os létrejötte után annak területén négy dohánybeváltó működött: Szolnokon, Jászberényben, Jászkiséren és Tiszaroffon. Ezek kijelölése összefüggésben volt a dohánytermesztés helyi központjaival. A felvásárlás, feldolgozás, eladás azonban a Minisztériumra túl nagy feladatot rótt, ezért annak feladatait 1882-től a Magyar Királyi Dohányjövedéki Központi Igazgatóság vette át, mely utóbb annak egyik — XI. — főosztályaként működött. Ez az országban hét dohánybeS;y