Gulyás Éva szerk.: Mesterségek művészete. Népélet a Közép-Tisza vidékén (A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Kiállításvezetői, 1999)

Gulyás Éva: Mesterségek művészete - Népművészet Jász-Nagykun-Szolnok megyében

egyetlen alkalom, hogy megemlítik őket és felveszik az iparosok listájára, mert se korábban, se később nem szerepelnek, mivel kontárok. Nézzük meg a továbbiakban, hogy melyek a viseletegyüttesek fontosabb sajátosságai. A jászsági női viselet gazdagságáról tanúskodik az az 1763-ból származó jászalsószentgyörgyi inventárium, mely a redemptus asszony ruhatárának darabjait sorolja fel: ingváll 3, alsóing 3, fekete flór 1, Szoknya török gyolcs 1, Bagazia szoknya 1, Bulyavászon kötény 1, Egy rása zöld szoknya, Gyilcs fehér kendő 1, Bulya vászony ráfogó 1, Vászony lepedő 1, Gordvány csizma 1, Síkos abrosz 1, Pruslik 1, kék rókás mente 1, Dolmány zöld 1, Sárga öv 1, 1 fehér báránybőr, 1 pár keztyű, Lábravaló 2. Tehát a módos redemptus asszonynak több színes posztóból (bagazia, rása) és török gyolcsból varrt szoknyája, gyolcsból készült ingvállai, alsóingei, köténye, kendője, egy pruszlikja, a módos asszonyt megillető kék színű rókaprémes mentéje, zöld dolmánya, kordován csizmája, ruhadíszítő sárga öve, sőt kesztyűje is volt. A 18. századi ruhatárban még nem szerepel a főkötő és a színes selyem vállkendő, mely később jelentőssé válik a jászsági női viseletben, ekkor még a fehér gyolcskendő volt használatban. A múlt századi ünnepi női viselet a következő darabokból állt: általában kettő-négy alsószoknyát öltöttek magukra, melynek alját kihímezték vagy csipkével szegték. Efölé került a színes felsőszoknya, mely drága kelmékből (többnyire selyem és bársony) készült, a 19. század utolsó harmadáig még földig ért, később féllábszárig. A szoknyához régebben finom vászonból készült ingvállat hordtak, mely fölé selyem pruszlikot vettek fel. Erre került a színes selyem vállkendő, melyet elöl szalaggal is megkötöttek, hátul viszont kivillant alóla az arany- és ezüstsújtással díszített pruszlik. A szoknya elé csipkeszegésű félkötényt kötöttek. A Jászságban a középkorú asszonyok az ing fölé taftselyemből készült nyárikát, hűvösebb időben bélelt öltönyt vettek fel, melyet gazdag zsinórozás és ezüstpitykék díszítettek. Télen kurta derekú ködmönt viseltek az asszonyok, mely elöl mély kivágású volt, ezért vállkendőt kötöttek alá. Az 1870-es évektől azonban áttértek a polgári jellegű posztókabátok használatára, így a jászsági szűcsök már csak a környező vidékek lakói számára készítettek ködmönt. A jászsági népviselet jellegzetes darabja volt az ünnepi főkötő, mely kék, zöld, meggypiros és fekete színű bársonyból készült és felületét dúsan beborította az ezüst vagy arany fonalas pávafarkas csipke. Szalagja bársonyból vagy selyemből volt, ez utóbbi levehető, és a szoknyával azonos színűre cserélhették. Aranyos, ezüstös féketőnek, kerepényes féketőnek nevezték. A nagykunsági népviselet színében jellegében különbözött a jászságitól. A katolikus jászok kedvelték az élénk, tarka színeket, a református nagykunsági asszonyok ruházata viszont visszafogottabb volt, általában a sötét színeket (fekete, lila, sötétzöld stb.) részesítették előnyben. A 19. században a módosabb asszonyok brokátselyemből készült blúzt viseltek, amit selyemujjasnak,, selyemderéknak neveztek. Mellbetétjét gyönggyel, csipkével, flitterrel díszítették. Hosszú, földig érő selyemszoknyát és selyemkötényt vettek fel hozzá. A szegényebbek szövetből varratták ruháikat. A selyemderék fölé rojtos kendőt kötöttek, a fejükre pedig fekete selyem főkötőt illesztettek. Feljegyezték, hogy a múlt század végén még az esküvői ruha is fekete brokátselyemből készült. A nagykunsági nők jellegzetes felsőruhája volt az ujjatlan női kisbunda, melyet hossza, illetve formája miatt félbundának, körbundának is nevez36