Földvár, 2002 (4. évfolyam, 4-11. szám)
2002-09-12 / 9. szám
Aratási emlék 1937-ből /4. rész/ Aratási emlékeink főleg az esős napokhoz kötődnek, ugyanis akkor ért rá a banda pihenni, főzni; a kaszások akkor kalapáltak, és még ezen kívül is maradt idő akkor énekelni, vicceket mondani, vagy éppen aludni. Ha az esős napok, vagyis azok a napok, amikor nem lehetett aratni, keddre vagy csütörtökre estek, akkor problémát okozott az ebédszállítás. Az egylovas kocsi sáros úton nem tudta behozni ötven embernek a megfelelő szükséges ebédet. Ezért a bandagazdák gondoskodtak róla, hogy elegendő létszámú lóvontatású csille menjen ki a bagimajori kisvasúti végállomásra, ahol átrakták az asszonyok a lovas kocsiról az ebédet, a kosarakat és a lóvontatású kisvasúton behozták a tanyaközpontba és ott mindenki megismerte a saját maga kosarát, csomagját és azután következett az ebéd. El lehet képzelni, ha 9 órakor elindulnak lovas kocsival Rákóczifalváról sáros időben, megkerülik a Tisza-haj latot kövesúton, és mire kikerül a tanyába az ebéd, az akkor milyen! Más problémák is voltak, amikor nem volt esős idő, akkor a lovas kocsi behozta a tanyaközpontig az ebédet, ott érdeklődtek, hogy merre vannak az aratók és utánunk hozták. Néha jó messzire kellett hozni az ételt, és ott ettük meg a tarlón. Az ebédet hordó lovas fogatot mindig kísérte két, három, négy asszony. Ők nem fértek fel a kocsira, gyalog jöttek a lovas kocsi után egészen addig, amíg meg nem találtak bennünket. Beosztották, hogy kijön kedden, kijön csütörtökön, kijön majd a jövő héten , kinek milyen dolga, problémája volt, kint a férjével, a fiával, vagy éppen otthon a családdal, a gyerekével. Hát, kellett ez a kíséret, voltak akkor még ilyen vándorló cigányok, de nem is kevesen, különösen a Tisza körül, ahol teknőket készítettek. De hát nem is ezekkel volt a baj, inkább azokkal, akik lókupecek voltak és fölszedték az út menti zöldséges kertekből a krumplit, egyéb zöldséget és ellopták. Szóval kísérni kellett az ebédet, mert különben nem biztos, hogy mindig oda került volna az ebéd, ahova kell. Persze ez a három-négy asszony inkább a fiatalabbak közül való volt, az meg is várta, még az ebédet elfogyasztjuk, valamennyien hozták a saját részüket is, és együtt ették meg ott a kaszással és a marokszedővel, vagy a férjével. A mosatlan edényt vissza is vitték a kocsival vagy a lóvontatású csillékkel a Bagimajorig és úgy délután három-négy óra felé már haza is értek. Azért beszéltem erről az ebéd kihordásról ilyen részletesen, hogy bizonyítsam, hogy háttér nélkül az aratás nem ment. Akinek nem volt a családjába olyan, aki megfőz, szombaton megsüti a kenyeret, és vasárnapra lesz elegendő száraztészta, krumpli, hagyma, szalonna, annak nem szabad volt aratást vállalnia. Ha nincs a háttér, akik főznek, mosnak, kitakarítják szombaton vagy vasárnap a munkásruhákat, vagy megvarrják az inget, vagy amit meg kell, vagy éppen pótolják egy másikkal, amit már otthon hét közben megcsináltak, enélkül nem megy. Az aratás így volt kompletten aratás, hogy a család valamennyi tagja így, vagy úgy részt vett az aratásban. Ha másképp nem, akkor a kis csirkére vigyáztak a gyerekek, majd füvet szedtek, gondoskodtak róla amellett, hogy tanultak, iskolába jártak, hogy az aratás idejére minden készen legyen úgy, ahogy azt a szükség magával hozta. Szólnom kell arról is, hogy amikor a bandaéletbe nem kaptunk ebédet, akkor hogyan ment az étkezés. Említettem már, hogy minden arató kapott 10 kiló lisztet, 2 kiló szalonnát, kiló sót, talán 2 kiló babot, ezt konvenciónak, járandóságnak nevezték, ez benne volt a szerződésben. Arról is volt már szó, hogy krumplit, hagymát, szalonnát, száraztésztát, sót, pirospaprikát vittünk magunkkal, bográcsot, ha ketten voltunk, akkor két kanalat, ha négyen , akkor négyet, vagy ahányan voltak, meg megfelelő darabszámú kést; és főztünk. A főzéshez érteni kellett a marokszedőnek, különösen akinek már volt ebben tapasztalata, azzal kezdődött például, nálam, édesapámnál, hogy ő a bográcsba beleaprította a szalonnát, én meg aprítottam, mert volt nálunk egy kis zománcozott tányér. Abba belevagdaltam a hagymát, aztán én tisztítottam meg a krumplit, ha azt mondta édesapám, hogy paprikás krumplit főzünk. Kedden, csütörtökön nem kellett főzni. Hétfőn, szerdán és pénteki napokon vagy délbe, vagy este, amikor az idő, a munka megengedte, volt a főzés sokszor este, elég későn. Tehát édesapám megaprította a sor szalonnát, amit konvencióba kaptunk, hagymát tett rá, én megpucoltam közben a krumplit, megmostam, összevágtam és így föltettük megsózva pirospaprikásan a krumplit. Édesapám kalapált, én meg tüzeltem, Szárizikkel tüzeltünk, mindig öt-hat szálat tettünk alá. Ha nagyon alá dugtam a száraz száriziket, akkor kiforrt, ha nem dugtam alá, akkor elaludt a tűz. Néha sok pernye hullott bele, attól függött, hogy milyen szél fújt. Nem szabad elfelejteni, hogy 150 embernek főztek, hát nem annyi bográcsba, mert ahol négyen voltak egy családból, ott egy nagyobb bográcsba főztek négy személynek, ahol ketten voltak, ott egy kisebb bográcsba. Szóval majdnem egyszerre ment a főzés a három bandából, mindenki saját magának vagy legalább is kettőnek. Egyszer így sikerült, egyszer úgy, egyszer több volt benne a szálló pernye, ha jobban fújt a szél. A tanya végén kijelölt helyen volt egy vizes lajt és abba ártézi víz volt és onnan lehetett a főzéshez vizet venni. Ez olyan helyen volt, hogy nem volt tűzveszély. Amikor az apám megnézte, hogy meg van főve a krumpli, akkor levettem a bográcsot, bevittük a szállásra, közrefogtuk és ettük belőle a paprikás krumplit. Hasonló módon ment akkor is a főzés, ha lebbencs levest főztünk, vagy tarhonyát, öreg tarhonyát főleg. Minden nap kellett meleg ételt enni legalább egyszer a nehéz munkához. Azt az erős nehéz munkát, ami ott ment, csak így lehetett bírni. Nem volt még akkor szó arról, hogy munkaverseny. Ez az összetett szó ismeretlen volt, de mégis volt verseny a három banda között. Máshol, ahol öt banda volt, mint a szandaszőlősi gazdaságban, ott az öt banda versenyzett, anélkül, hogy valaki ezt nekik mondta volna. Sőt volt eset, amikor túl gyorsan is dolgoztak, és nem örült neki az uradalom, a gazdatiszt, az intéző, hogy olyan gyorsan végeznek a munkával, egy-egy táblával. Itt, Erzsébet majorban három arató banda versenyzett, soha senki ezt a szót nem mondta ki, hogy munkaverseny, vagy verseny, de mindenki figyelt a másik bandára. Ugyanis, ha egy tábla búza, amelyik lehetett emlékezetem szerint 50- 60 katasztrális hold, azt három felé mérték a bandagazdák, egyformán jutott minden bandának terület, aratni való. Figyeltük egymást, mert hiszen nem voltunk nagy távolságba, hogy ki mikor végez.- folytatjuk -2002. szeptember 12. 10. oldal
