Földvár, 2002 (4. évfolyam, 4-11. szám)
2002-07-09 / 7. szám
jqy araiás emlékei 1937-ből - Barfos László iiszaföldvári lakos elbeszélése nyomán /3. rész/ j у..........................—..................__..._................................................’............■_____ Nagyon jó emlékem van az első helyfoglalásról, amikor először érkeztünk meg Erzsébet majorba. Urasági lovas szekerek vittek bennünket a bandagazda háza elől, és később ők is hoztak vissza bennünket hétvégén, szombat este. Az első este kijelölték, hogy a három aratóbanda közül melyiknek, hol lesz a szállása. A miénk a hodály déli végénél volt. Az elhelyezkedés nem ment gyorsan. Először be kellett hordani a hodály elől az ágyak elkészítéséhez szükséges, már előre odakészített szalmát. Ezután jöttek a nagy kérdések: Ki hol fekszik, ki kivel van haragban, barátságban, ki horkol, ki nem?! A lányoknál különösen nagy baj volt, hogy senki sem akart a férfiakhoz közel kerülni. A baloldalon mi férfiak feküdtünk, ám az ötvenfős létszámban többen voltunk, így nem fértünk el a saját oldalunkon. A nők oldalára is át kellett feküdni. Ezt úgy oldották meg, hogy ha volt egy házaspár, akkor a nő tagja feküdt a lányok mellé, a férje meg a férfiak mellé. Órákig tartott, mire mindenki megtalálta a helyét saját magának és élelmének. így volt ez a szomszédos bandáknál is. Ezen az estén, amikor már mindenki megtalálta a helyét, halk énekszót hallottunk a jászdózsaiak felől, akik a hodály középső részében voltak. Nemsokára erősebb lett a hang és jó lehetett érteni a szöveget is. A mi bandánk tagjai közül a dalokat - emlékezetem szerint - senki nem ismerte, nem énekelte. Engem is nagyon megleptek ezek a dalok. Nem is emlékeznék rá, ha nem így lett volna. Egységes dalkultúra nem volt. Minden tájegységnek a dalát, nótáját hozták magukkal a munkások, és azt énekelték. Amikor a bandák a hodályban aludtak, nem kint a keresztek tövében, akkor a jászdózsai nők közül esténként többen imádkoztak. A mi bandánkból ilyenre nem emlékszem. A három bandagazda már az aratás megkezdése előtt átnézte a búzatáblát. Megnézték, hogy merre dőlnek a kalászok, merre, hogyan lesz jó kaszálni, és háromfelé vették a táblát. Egy-egy részt nyilasnak neveztek, majd sorshúzással eldöntötték, melyik nyilas melyik bandáé. Egyforma létszámú kaszás volt és azonos nagyságú földet kaptak. Két este különösen emlékezetes marad a számomra. Mindkét alkalommal kint kellett aludjunk a búzaföldön a keresztek tövében készített fekhelyeken. Mind a három banda ott aludt. Ma is megtudnám mutatni azt a tájékot az Erzsébet majorban. Említettem már korábban, hogy sörárpát termeltek vetőmag céljára. Az árpáról tudni kell, hogy a szeme pereg, ha felszárad a harmat. Délelőtt 10 órakor már nagy pergése van az érett árpának, ezért korán hajnalban kell az aratást megkezdeni. Ez alkalommal azonban még a bandagazdák sem ébredtek fel, mindenki aludt, amikor megjelent a Laci nagyságos úr lóháton és felköltött bennünket nagyon korán hajnalban. Gyorsan összeszedelőzködtünk, a keresztek tövében ott maradt a ruhaneműnk, amit kivittünk magunkkal, kevés kenyér, ennivaló és hajnalban nekifogtunk az árpa aratásának. Egy másik éjjel egy nagy vihar jött, nagyon megáztunk. Édesapám a favillára vett egy bekötött kéve búzát és azt tartottuk a fejünk felé. Amint kivirradt, férfiak nadrágszára térdig felgyűrve, a lányok a szoknyájukat szintén térdig felkötve vagy felcsavarva mentünk a tanyába nótaszóval. Bőrigázva mentünk a tanyába, akkor következett a szárítás, ruhák szárítása és a mosakodás. Ez utóbbi úgy történt, hogy vizeskannából a kannatetőbe vizet öntöttünk egymásnak és abból megmostuk a kezünket meg az arcunkat. Ennyi volt a reggeli mosakodás. Ilyen nagyobb esők alkalmával gondoskodott az uradalom arról, hogy ne unatkozzunk. Volt ugyan időszak, amikor semmit nem lehetett csinálni, de ez nem volt gyakori. Egy alkalommal a férfiakat kapás lucerna kaszálására hívták mind a három bandából. Aki akart, ment, aki nem, az nem, de igencsak mindenki ment, mert egyrészt szégyen volt ott maradni, másrészt őnekik is kellett az a kevés pénz. A marokszedők ekkor a karámból hordták ökrökkel a trágyát. Egy béres négy ökröt hajtott. A trágyát szekérrel hordtuk kifelé a béresekkel együtt a megjelölt helyre valahol a határba a tábla szélére. Én is ott voltam a rakodók között, ahol mezítláb volt mindenki. Nem is lehetett másként lenni abba a méteres magasságú trágyában. (folytatjuk) 2002. július 9. 12. oldal
