Földvár, 2002 (4. évfolyam, 4-11. szám)
2002-05-08 / 5. szám
így araíás emlékei 1937-ből - Barlus László Liszaföldvári lakos elbeszélése nyomán /1. rész/ " * -тм—8^-.:...............................i ...............«....„мч Tiszafáidvár város mezőgazdasági település. Mindig is az volt. A nyár közeledtével úgy gondoltuk, hogy felidézzük a régi aratások, nyarak emlékeit. Ebben lesz segítségünkre Bartus László, aki gyermekkori képeit nézegetve mesél nekünk a múltról. Elbeszélése bizonyára megérinti azokat, akik részt vettek hasonló mezőgazdasági munkákban, de minden bizonnyal mások is örömmel olvassák majd a sorokat, hiszen egy letűnt kor elevenedik meg általuk.- A sok-sok aratási év közül az 1937 évet választottam ki. Ebben az évben az Erzsébet majorban arathattunk egy nagy bandában, és én édesapám marokszedője voltam. Mielőtt az emlékeket felidézném, el kell mondanom /a minél részletesebb tájékoztatás miatt/, hogy már januárban elkezdték az aratóbandák szervezését. Ezt a mindenkori bandagazda csinálta. Összeszedte a legjobb embereit, ismerőseit, vagy ha az előző évben már működött ilyen banda, akkor annak a tagjait. De a többség önként jelentkezett, hiszen újra abban a bandában akartak aratni, amiben eddig is volt. Mindig voltak azonban olyanok, akik kiöregedtek, megbetegedtek, elköltöztek vagy másik bandába, uradalomba szerződtek, ezért ennek pótlásáról a bandagazdának kellett gondoskodnia. A bandában mindig volt egy állandó erős csoport, akik nagyon megnézték, hogy kik az új ak, akiket a bandagazda szeretne fölvenni, vagy akik jelentkeztek. Egy karra ment a munka, ezért egyformán ki kellett venni mindenkinek a részét az aratásból, majd később a cséplési munkákból is.. Nem volt mindegy tehát, hogy ki hogyan dolgozik, milyen minőségű, mennyiségű munkát végez. Mindig voltak un. újkaszások is. Ez azt jelentette, hogy először arattak bandában. Tudni kellett nekik kaszálni, kalapálni, és meg kellett szokni azt a légkört is, amiben egy ilyen nagy létszámú csapat dolgozik. Az aratásszervezés, januárban kezdődött és február végig tartott, amikor hozta az uradalom megbízottja a községházára a szerződést. A bandagazda kiértesítette a tagokat, a kaszásokat. A Községházánál felolvasták a szerződést és ott mind (jelen esetben 24) aratónak a bandagazdával alá kellett írni a szerződést. A szerződés tartalmazta azokat a feltételeket, amelyet a törvények akkor előírtak. Az Erzsébet majorban jó volt aratni. Itt elegendő kommenció járt. Ez a kötelezően előírt liszt, bab, só, sózott szalonna volt, amit az aratóknak az aratás előtt ki kellett mérni. Voltak olyan uradalmak, ahol ezek nem álltak rendelkezésre az aratás megkezdése előtt, vagy rossz minőségű babot, illetve sózott szalonnát adtak. Nagy előnye volt az Erzsébet majori aratásnak, hogy a tanyában volt artézi kút. Nem volt mindegy, hogy az arató, akinek nagy vízfogyasztása van, a nyári kánikulai melegben milyen vizet ivott és milyen vízből főzött magának. Az itteni bandatagok örömére, minden arató és minden kaszás fél katasztrálé sor kukoricaföldet kapott, amit meg kellett művelnie kézi kapával. A gépi kapálást (kultivátorozást) az uradalom végezte. A fél katasztrálé sor kukorica termése azután teljes egészében az aratót illette meg, amit kukoricatöréskor, megszervezve a szállítást, minden aratónak az uradalom a lakására fuvarozott. További előny volt, hogy hetente kétszer kedden és csütörtökön az uradalom költségére ebédet hozattak otthonról. Ez nekem akkor Rákóczifalvát jelentette, ott születtem, és ott is laktam ebben az időben szüleimmel. Emlékezetem szerint legalább 7-8 aratóbanda szerveződött Rákóczifalváról, és még további 2-3 Rákócziújfaluból a környező uradalmakba. A közeli Szandán például naponta kellett vinni az ebédet, mert hiszen a faluhoz közel volt a nagybirtok. Mi viszont nagy távolságra voltunk Rákóczifalvától, ide kedden és csütörtökön hoztak csak otthonról ebédet. Más napokon főztünk magunknak bográcsban. Ha aratni nem lehetett, volt más munka. Mentünk lucernát kaszálni, trágyát hordani a karámokból, rakodni az ökrösszekerekre. Minden alkalmat kihasználtak a bérlők arra, hogy dolgoztassák az aratókat, akkor is, amikor gabonát nem tudnak aratni. Beszélni kell még arról is, hogy néha versengés folyt. Különösen akkor, ha ilyen jó feltételek voltak egy uradalomba. Fontos volt, ki legyen, ki lehessen a banda tagja, vezetője. Minden csoport nagyon megnézte, hogy kik az új emberek, hiszen az aratás volt az egyik legnehezebb munka. Olvastam valahol azt, hogy a gabonát kaszáló ember a bányászokéval, a vájáréval azonos mértékű nehéz munkát végez. Voltak olyan családok, ahol kettő, három kaszás is kikerült. Ha három kaszás van, akkor három marokszedő is kell, tehát ezeknél a családoknál kedden és csütörtökön hat személyre kellett ebédet főzni, ételt küldeni. Az otthon maradott családtagoknak is kellett valamit enniük. Ez nagy tehertétel volt. Az otthonmaradt gyerekek, idősek, nők gyakran nem olyan jó minőségű ételt kaptak, mint az aratók. De ez érthető. Sajnos nem tehették meg. A férj vagy a család más tagja, aki tudott kaszálni, aratást vállalni, megkötötte a szerződést. Ilyenkor az asszonyok maradtak otthon, nekik kellett a sok otthoni munkát is elvégezni. A nők igyekeztek, hogy már év elején minél hamarább kotlósokat ültessenek, saját nevelésű csirke legyen az aratás idejére, rántani vagy pörköltnek való. Hiába volt a faluban 8-10 hentes, ha az arató embereknek, vagy az aratást vállaló családoknak nem volt pénze arra, hogy ott húst vegyenek. Az aratás nehéz munkájához szükséges húst így az udvarban kellett előtermelni. Sok gond és baj volt azzal, ha aratást vállalt egy férfi, vagy akár két-három ember egy családból. Ilyenkor az egész család az aratási előkészületekkel foglalkozott így vagy úgy. Az előkészületekhez az is hozzátartozott, hogy az aratónak fel kellett szerelni magát a szükséges szerszámokkal. Az újkaszásnak kaszát, kaszanyelet, csapót, kalapácsot, üllőt, tokmányt, fenőkövet kellett beszerezni. Sokszor örökölte vagy kapta ezeket az őseitől, szüleitől. Ha meg kellett vásárolni, akkor az nehezen ment, mert az aratás előtti időkben, abban az évtizedben kevés volt a napszámos munka, kevés volt a pénzkereseti lehetőség. Sok gond volt tehát a szerszámok beszerzésével is. A kaszásnak kellett biztosítani, venni, kölcsönkérni egy favillát is, amivel általában a marokszedő dolgozott. A marokszedő fiú vagy lány csak a saját marokszedőjét hozta magával. Ezt néhány helyen kapricsnak hívják, amivel a rendre vágott gabonát ölbe szedte, és lerakta kévébe. A következő részben elmondjuk az olvasóknak majd, hogy hol is van az Erzsébet major, ki volt a gazdája, hogyan kezdődött a munka. 2002. május 8.- folytatjuk -_ i3tV 11. oldal
