Földvár, 1999 (1. évfolyam, 3-9. szám)

1999-06-01 / 5. szám

1999. JÚNIUS VÉLEMÉNY Egy újabb kiállítás képeiről Illetlen, de nehéz és hálátlan dolog is bírálatot írni annak, aki azonos cipőben jár az alkotóval. Ennek okán, ez itt nem bírálat, az írás szerzője meghátrál, elfogultságot jelent be, írását szubjektív megállapítások jellemzik. Jeszenyi Mihályné és Ladányi Ferenc városunk szülöttei-lakói, is­mert és tisztelt tanáremberek, ugyan­akkor többszörösen kiállító amatőr művészek. Immáron tiszteletre méltó hagyománnyá válik, hogy minden év­ben kiállítás nyílik egy-egy városunk­ban élő, innen (el)származó amatőr képzőművész alkotá­saiból. Nem ismerem igazán, hogy más me­gyei, vagy megyén kívüli település dicse­kedhet-e hasonló, számában és minősé­gében jelentős, “hazai művésszel”, de gya­nítom, hogy ha van is ilyen, nem mondható általánosnak. Ez nem csekélység, megbe­csülésre és támogatásra méltó dolog. Kiállítóinkról újat mondani - a földváriak számára - nehéz, munkás­ságukról, alkotásaikról beszélni sok­kal hálásabb dolog, nézni azokat még inkább. Jeszenyi Mihályné olajképei megragadóan rusztikusak, ugyanak­kor: “átalakítja és visszaalakítja” a va­lóságot, témáit absztrahálja, de nem válik nonfiguratívvá. Ettől az ábrázo­lási módszertől képeit átszövi egyfaj­ta meseszerűség: egyszerre valóságos és álomszerű a megörökített táj, utca­részlet. A tájban-világban megjelenő, kissé bumfordi emberalakok kifeje­zők, elmozdíthatatlanul kapcsolódnak képi környezetükhöz, színvilága egyéni, nem használ sok színt, de távol áll a pasztell visszafogottságától is: hangsúlyosan hangu­latokat rögzít, az alko­tó lelkiállapotát, örö­mét, szomorúságát érezteti. Karakteres portréit már ismertük, kár, hogy újabb nincs köztük. Manapság “országos divat”, szo­kás lett festőkörökben a kisméretű képek készítése. Lehet, hogy ez korjelenség, lehet oka a falfe­lületek szűkössége, de olyan prózai tényező is, mint az anyagköltségek egekbe emelkedése, nem tudom... Jeszenyiné kisméretű képei látványo­sak, szépek, de bennük nem éri el azt a hatást, mint a “hagyományos” mé­­retűekben. Örömmel tölthet el bennünket a képekből áradó életszeretet, és az a tény, hogy aktivitása, alkotókedve nem csökkent. Ez azt is jelenti, hogy remélhetjük, sok új munká­val örvendez­teti meg híveit. Ladányi Ferencet ide s tova 44 éve is­merem, igaz, hogy ifjúkori barátságunk más “művé­szetek” jegyé­ben tündökölt. Tanúsíthatom, viszont, hogy Ladányi Feri tehetsége más amatőr művészeti ágakban, mint pl. a színjátszás is, “profi” módon nyilvá­nul meg. Nem akarom cáfolni saját magá­ról írt sorait, de Ladányi Ferenc régen is sokat rajzolt, festett is és ez is a mű­faj “komoly szinten való gyakorlását” jelentette. Közismert szerénysége le­hetett az oka, hogy nem igényelte a közszereplést, ahogy ma mondanánk, nem menedzseltette magát. Szeren­csénkre, az utóbbi években három al­kalommal is találkozhattunk képeivel csak itt, Földváron is. Ladányi Ferenc most meg is le­pett bennünket, ismerőit: amíg eddig olajjal festett tájképeiben gyönyör­ködhettünk, most az egyetlen, ifjúko­ri olaj-önarcképen kívül, valamennyi képe pasztell-technikával készült. A képek fele most is tájkép, de egy má­sik Ladányi Ferencet mutat be a mű­élvezőnek. Új tájképei lágy átmeneti színeikkel, leegyszerűsített formáik­kal, meglepően modemek, ugyanak­kor megőrzik a Ladányira oly jellem­ző természetes romantikát is. A ter­mészet szere­­tete - és kime­ríthetetlen té­mabősége most is érvé­nyesül, de új képeit egyfaj­ta érett elvont­ság hatja át. A leegyszerűsí­tett kontúrok teret adnak a színek játékának, kiemelik a színek érvényesülését. A másik meglepetés a portré-so­rozat. Eddig is tudtuk, hogy Ladányi Feri készít portrét, egyet-kettőt (a már említett korai önarcképet is) ismer­tünk is, de a mostani sorozat duplán meglepetés, mivel a portrék is pasz­tell-technikával készültek. Amíg a táj­képekben a pasztell lehetőségei a szí­nek kezelésében csúcsosodnak, a portréknál, ahol a kontúrok fontosab­bak, a grafikai és rajzkészség, a pon­tos és élethű ábrázolás ragad meg bennünket. Portrét készíteni nem könnyű - jó portrét különösen nehéz-, Ladányi Ferencnek rendre sikerült. Önvallomásában azzal “reményked­­tet” bennünket, hogy festőkedve tö­retlen, ideje is több talán, így sok új alkotást várhatnak tőle kedvelői. VE. Jeszenyi Mihályné Ladányi Ferenc MUZIKOL1КЛ A Kodály-módszer világszerte növelte az amúgy is jóhírű magyar zene ázsióját. Úgy tűnik, a ma­gyar alkotókedv most sem pihen, bár elég sajátos módon akarja (akarja?) újabb találmányokkal erő­síteni zenei, zenepedagógiai te­kintélyét. Talán a rendszerválto­zás idején kezdődött az egész, a reklámok gátszakadásával: a reklám önmagától megzenésült. Suttogó, búgó, visító női és férfi vokálok kezdték primitív szöve­geikkel és nyúlós dallamaikkal átformálni zenei ízlésünket és mosópor-felhasználó szokásain­kat. Az elektronikus sajtó (rádió, tv) révén, átlagban ötpercenkén- Kis adag fagylalt és ti ismétlődésekkel. Rövid időn belül a klasszikus operaáriák, kórusok más x és у szárnyasbetét képé­ben rögzültek az ifú és ártatlan fülekben, agyak­ban. Aztán jött a telefon. A magyar polgár komfort­­érzését, hangulatát okkal javította a telefonhoz ju­tás kiváltásának megszűnése. Telefonálunk, kom­munikálunk, szervezve, szórakozva, intézkedve, munkálkodva. Ugyanakkor a szaporodó telefon­­központok teljes átalakuláson mentek át: Az “em­beri tényező" kíméletét célozva, a központok el­kezdtek zenélni, töltse a magyar a (holt) időt hasz­nosan és élvezetesen. Egy modern világ cégének — lett légyen az kórház, iroda, gyár, iskola, vagy akár csak egy vacak kft. — sikk a zenés telefonközpont. A zenei kínálat pedig...! Itt aztán van választék. Legkedveltebb Mozart, de gatime-tó a he­gedűszonátáig minden fellelhető, — termé­szetesen, szintetizátorra áthangszerelve. A dolog vonzereje a 2-3 percnél hosszabb várakozás­nál csúcsosodik: a zenei motívum (mondat) köze­pén lestoppol, vissza az elejére, és mint az egykori elakadt lakklemez, így tovább... Azóta több zene­esztéta megtagadta sze­gény Mozartot, mások a Divertimento második tételét elveszettnek kiál­tották ki. Ilyenkor kí­vánja az ember, bárcsak valóban képesek lenné­nek a rég elhalt szerzők kísérteni egy-két híg­­eszű programozó álma­iban. Magam már ott nagy adag zene - dupla élvezel tartok, hogy ha a “Szent Euthanasius “kórházzal akarok beszélni — dehogy akarok!, muszáj...! — nem a telefonszámot memo­rizálom, hanem a “Kis éji zenét" fütyörészem szin­tetizátor ritmusban. A csúcs azonban a tavaszi jó idő kezdete és a város (városunk) közútjai. Éjjel ta­lán nem, de a nap bármely időszakában előfordul, hogy a szendergő csecsemők ordítva ébrednek, a siketek üdvözült arccal hiszik, hogy újra hallanak, a légoltalmi szirénát még gyermekkorukból isme­rők a pince irányába menekülnek, az érzékeny és kényes fülűek idegsokkot kapnak, a disco kedvelők azt hiszik, hogy már este van, az átlagpolgárt meg egyszerűen kitöri a frász. Mire ez a nagy tavaszi bezsongás? — kérdezhetné a gyanútlan idegen? Megtapasztalhatja, ha nálunk jár, függetlenül attól, hogy szereti-e a fagylaltot, vagy nem. Az üvöltő ze­nének álcázott decibel-bombát ugyanis egy szokvá­nyos háromkerekűfagylaltoskocsi robbantgatja.. A bakon ülő ifjú ember biztos, hogy “hótt süket", ha még nem, a nyár végére biztos, hogy az lesz az egy­perces szünetekkel felvonyító “dallam” okán. A műélvezetre kárhoztatott lakos ültőhelyéből 5-6 km hosszan követheti a fagylaltárus forgalmát: ha a bömbölés 2 percnél tovább “kihagy” valaki fagy­laltvásárlásra szánta el magát, ha 5 másodpercnél hosszabb a szünet, a fagyialtost elütötték. A jelen­ség motorizált változata az édességet áruló furgon, annyival kíméletesebb hogy gyorsabban (el)halad. (Mellesleg: a magyar városok nagy részében a gépjárművek számára tilos a kürthasználat.) Isten ments, hogy hitelrontással vádoljanak, de a fagy­lalt mértéktelen élvezete komoly veszélynek tekint­hető— nem hasmenés, nem gyomorrontás, nem to­rokgyulladás — hanem a nyomán fellépő súlyos halláskárosodás miatt. 0, gyermekkorom áldott csengőszava...! Agyonvágott az elektronika. “Varietas delectat... ” —A vátozatosság gyönyör­ködtet — mondták a régi rómaiak. Nosztalgiázva: bárcsak hallanám, hogy az, egyébként igen gyak­ran hülye és értelmetlen reklámot prózában és ke­vésbé hadarva-ordítozva sugároznák, hogy a tele­fonkapcsolásra várva a búgás (akár több regiszter­ben) hallatszódjék, hogy a mobil ne trillázza a "be­vonulási indulót”. Az is jó lenne, ha nem akarnánk az olaszok mellett zenei és fagylalt nagyhatalom lenni, nem is beszélve arról, hogy ők, a csuda tud­ja miért, a kettőt külön csinálták ígérem a fagylal­toskocsi csilingelését, nem fogjuk összetéveszteni a lovasszán csengettyűjével. -v-

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom