Gulyás Katalin et al. (szerk.): Tisicum. A Jász-Nagykun-Szolnok megyei Múzeumok évkönyve 28. (Szolnok, 2020)
Történettudomány - Szikszai Mihály: Adalékok a jászsági utak történetéhez
TISICUM XXVIII. A korabeli leírások a megyében az utakat használat szerint három nagyobb csoportba sorolták. Az első megnevezése katonautak. Ezek tulajdonképpen hadászati jelentőségű utak, s a hadsereg gyors mozgását szolgálták. Részletes ismertetésüktől dolgozatunkban eltekintünk, Magyarország területén 1848-ig nagyobb belső csapatmozdulatokra nem került sor. A kereskedelem szempontjából jelentősebb a másik két út a postaút és a sóhordó út, ahol a sószállítás lebonyolódott. A leírás alapján megállapítható, hogy az első helyen említik a Jászberényen átvezető postautat, amely a kassai és a debreceni posta vonalát kapcsolta össze Szolnok és Gyöngyös között.3 Jászberény már 1787-ben a Jászárokszállás-Jászberény-Abony postavonal egyik fontos állomása lett. A város azonnal intézkedett, hogy megfelelő házat biztosítsanak a postaállomás részére.4 Mik voltak ezek a postautak? A török kiűzése és a Rákóczi-szabadságharc után a Habsburgok megszervezték a rendszeres postajáratokat. A posta kétféle irányban fejlődött: egyrészt mint levélközvetítő, másrészt mint utasokat szállító intézmény. A csomag és pénzküldés, valamint az utasok szállítása Lilien báró javaslata volt 1749-ben. Ő javasolta elsőként, hogy az állam gyorskocsi-delizsánsz közlekedést szervezzen a nagyobb városok között, és állomásonként lovakat váltva, menetrendszerűen csomagokat, pénzesleveleket és utasokat szállítson. A postákat kiváltságokkal ruházták fel. A postaállomások olyan lakóházak voltak, amelyben a postamester lakóhelyiségein kívül egy vagy több hivatali helyiség is helyet kapott. A posta működéséhez azonban elengedhetetlenül hozzátartoztak a postalovak, -kocsik elhelyezésére szolgáló istállók, kocsiszínek és a lovak ellátását biztosító külső fundus, a postaföld is, amelyek mentesültek a közterhek alól.5 Az utasszállítást is bonyolító, lóváltó hellyel rendelkező postaállomásokon ezenkívül további helyiségek szolgáltak a postalegények és a várakozó utasok pihenőhelyéül. Sok posta fogadóval kapcsolódott össze: ilyen lehetett a ma is álló jászárokszállási fogadó is.6 A levelek szállítását lóháton vagy könnyű kocsin a postalegény végezte. A küldeményeket bőrtáskában vitte. A postalegényt hajtókönyvvel és óralevéllel látták el. Minden állomáson egy váltás lovat tartalékoltak számára. Az óralevélen tüntette fel az indulás, a megérkezés óráját, a szállított küldeményeket. II. József uralkodása alatt 1786-1787-ben a Helytartótanács úgy rendelkezett, hogy az Alföld és a Tiszántúl északi és keleti részeit is be kell kapcsolni a postahálózatba. Ugyanis Budáról, illetve Pestről két nagyobb postavonal vezetett itt. Az egyik Hatvan érintésével Kassára ment, a másik Kecskeméten át Szegedre. A két vonal között hatalmas terület maradt postai ellátás nélkül. Az 1786-ban kibocsátott rendelet szerint Heves és Külső-Szolnok vármegyének meg kellett szerveznie a Gyöngyösről Szolnokig futó postavonalat. Ez közvetlen összeköttetést létesített a Pest-Cegléd-Szolnok-Debrecen postajárattal. 3 MNL JNSZML JKK ir. 1830. Fasc.4. No. 810. 4 MNL JNSZML Jászberény ir. Tanácsülési jkv. 1783-1788.321. 5 HORVÁTH 1983.183-188. 6 MNL JNSZML JKK ir. 1779. D capsa XIII. Fase. 1. No. 22. A Gyöngyösről kiinduló, Szolnokig vezető postavonal megválasztását nagy körültekintéssel végezte el Heves és Külső-Szolnok vármegye. A vizsgálatba bevonták a Jászkun Kerületet is. Sorozatos helyszíni bejárások és műszaki szemlék után két változatot dolgoztak ki. Az első a Gyöngyös-Jászárokszállás-Jászdózsa-Jászjákóhalma-Jászalsószentgyörgy-Szolnok, a másik a Gyöngyös-Jászárokszállás-Jászberény- Újszász-Szolnok vonal volt. A vármegyei mérnök véleménye szerint az első variáció rövidebb, de a Zagyva és a Tárná gyakori áradása folytán az út gyakran járhatatlan. Végül a Gyöngyös-Jászárokszállás-Jászberény-Tápiógyörgye-Abony-Szolnok útvonal mellett döntöttek. A vonalon 1792-ben annyi változás történt, hogy Tápiógyörgye helyett Tápiószelén át vezetett a posta útja.7 Bedekovich 1830-ban azonban ismét Tápiógyörgyét említi. Jászberény már 1787-ben a Jászárokszállás-Jászberény-Abony postavonal egyik fontos állomása lett. A város azonnal intézkedett, hogy megfelelő házat biztosítsanak a postaállomás részére. Déryné naplójában a következőt írja a berényi postáról. „Egyetlen nagy utcája van, széles, szép, egyenes vonalban álló épületeivel. Ennek balra eső részén van néhány kereskedőbolt, igen kicsinyek, oly nagy városban. A boltok mellett áll a postaház, azokon felül a vármegyeház (a kerületi ház), kávéház, mind-mind egy sorban; szemben velők a városház, melynek eresze alatt van a piac...* Térjünk át az ún. sóhordó utakra. A török kiűzése és a Rákóczi-szabadságharc hadműveletekkel terhes korszaka után viszonylag békés évtizedek következtek, melyek alkalmasak voltak arra, hogy Magyarország gazdasági téren valamit behozzon, és megkísérelje a felzárkózást a fejlettebb nyugat-európai államokhoz. Ekkor szervezték újjá a sóregálék országos rendszerét is. Magyarország a sóbányászat tekintetében szerencsés helyzetben volt. Ausztria nagy sóbányáiban főzött sót állítottak elő, és ezzel látták el a birodalom nagy részét. Magyarországon csak Sóváron főztek sót, Dés, Szék, Kolos, Torda és Rónaszék aknáiban kősót bányásztak.9 A kősót könnyebben szállíthatták, a máramarosi és erdélyi bányák pedig kedvező helyzetben voltak, mivel természetes közlekedési útvonallal: a Tisza és Maros folyókkal rendelkeztek. Magyarország sószükségletét saját bányáiból fedezte. Igaz, meg kellett küzdeni más országok sóbehozatalával szemben. Az ország felvidéki vármegyéinek (pl. Trencsén, Nyitra) sóellátása lengyel sóval történt. A Dunántúlon az osztrák só behozatala jelentett veszélyt. Mivel a magyar só szállítási költsége erre a területre már igen jelentős volt, így inkább az osztrák só behozatalát támogatták. A déli részeken a török só terjedt el. Az osztrák kormány gazdaságpolitikájában arra törekedett, hogy az ország szükségletét hazai kitermelésből fedezzék, és a kivitel főleg a sóbányákkal nem rendelkező Szilézia felé történjen. A töröktől felszabadított déli területek is Magyarországról kaptak sót. 7 MNL JNSZML JKK ir. II. József kori közig. ir. 1787. Fasc. 17. No. 2007., No. 2069., No. 2855. 8 ANTALFFY1981.332. 9 A történelmi Magyarország területén három jelentős kősó kitermelő területet említenek: 1. az Erdélyi-medencében a Mezőség peremvidékén és a Sóvidéken (Dés, Alsómarosváradja, Kolozsakna, Szék, Torda, Vízakna, Parajd); 2. a Máramarosi medencében (Rónaszék, Aknasuhatag, Aknaszlatina); 3. Sóvár és környéke. Ezek a települések ma Romániához tartoznak Aknaszlatina kivételével, mely Szolotvina néven Ukrajna területén fekszik. SZOLECZKY Emese 2004.48-49. 142
