Gulyás Katalin et al. (szerk.): Tisicum. A Jász-Nagykun-Szolnok megyei Múzeumok évkönyve 26. (Szolnok, 2018)
Történelem - Bagi Gábor: Szolnok város leírásai a XIX. század középső harmadából
TISICUM XXVI. húszast18 is megkereshet, a’ szálfavontatást, a' Tiszáról a’ partra; innen a’ máglyákhoz az újvárosiak végzik, kik e’ tekintetben szerződésben állnak, a’ kirjályi], kincstárral. Mi a’ mesterséget, bolti kereskedést illeti, ez utóbbi felette csekély,- mivel a’ vagyonosabbak többnyire Pestről hozatják meg a’ szükséges czikkeket, a! vásárok is silányok, 's majd nem néptelenebbek a’ héti vásároknál, mellyekre felette számos zsidó ’s vidéki pórnép gyűl össze. A mesterségek, az első szükségü durva kézműveket kivéve, nem igen virágzanak, részint a’ mesterek’ ügyetlensége, részint Pest’ közelléte miatt. Az újvároson a’ kincstár téglát is égetett ’s zsindely is készíttetik, a’ várromok közt pedig salétrom égetést űz Szolnok’ egyik vállalkozó kereskedője. Mi a’ szellemi elöhaiadás’ eszközeit illeti, a' már említett iskolákon kívül, még egy rajz- iskola ’s casinó is van; az előbbi czéljának tökéletesen megfelel, a' növendékek a’ szép műveltségű, szelidbánású tanító (Pjaterj. Zsohár Raimund) vezérlete alatt dicséretes előmenetelt tesznek.- A casinó 1836. alapúit Péterfy Endre úr’ indítványára, 's eleinte legszebb reményekkel bíztatta pártolóit, - a’ vidék ’s Szolnok’ nevezetes! lakói mind tagjai valának, újságot hordottak, 's ez irány az assimilatió, ’s szellemi haladás vala: azonban alig múlt el egy év ’s már felébredett a’ viszálkodás’ ördöge, néhány tisztességes csárdába sem való jelenetek történtek, mire a’ tagok közöl sok félrevonúlt, ’s az egyesület ivó- 's kártyaházzá aljasult. - Illy irányban teng maiglan is, bár utóbb egy pár lelkes úrnak szorgalma által némi nemes!) irány fejlett ki, ’s legfölebb arról nevezetes, hogy a’ szolnoki németség’ gyűl helye. Szégyen, valóban szégyen, hogy azon tiszti kar, mellynek hivatása a' nép közti létei, melly örökké magyarokkal van érintkezésben, itt a’ magyar város közepeit is száműzi köréből a’ nemzeti nyelvet, ’s a’ helyett, hogy azon nyelven beszélne, melylyet szülői tejével szívott be, egy idegen elemet vet a! törzsökös magyarfaj’ kebelébe, némi büszkeséggel fitogatva azt, hogy olly nyelven beszél, mellyet a’ nép nem ért ’s mellyel magok sem tudnak tökéletesen. Illy elsőbbség, illy miveltség, drága uraim, épen nem irigylendő. fíemellay Gusztáv”'9 Remellay leírását többen is zokon vették, ám elsődlegesen mégis a helyi ferenceseket sértette meg, akik jórészt az egyházi szolgálat egy önkéntes fajtájaként gyakorolták Szolnokon az ifjúság nevelését. Ennek színvonala valóban egyenetlen volt, ám mégis kevesebbe került a városnak, mintha külön iskolamestereket kellett volna felfogadni. Jellemző viszont a korabeli sajtóviszonyokra (is), hogy a később komoly hírnevet szerző Szegedi A(ntal) Kiüt20 (1816-1888) ferences szerzetes megfogalmazta választ csak egy másik korabeli folyóirat hasábjain tudták megjelentetni. 21 A Szolnokkal kapcsolatban 1848 előtt megjelent újságcikkek között külön csoportot képeznek a Pest-Szolnok vasútvonal megnyitásával kapcsolatosak (1847. szeptember 1.), mivel a jeles eseményről szinte minden jelentősebb magyar, sőt birodalmi hírlap is megemlékezett. Ezek közül jó néhány közismert, ezért helyhiány miatt nem idézzük. 18 Húszkrajcárost. 19 „Athenaeum’’, 1841. aug. 24.25. sz. 385-388. 20 MKL XII. 674-675. 21 „Századunk”, 1841. okt. 14.83. sz. 644-646. III. Nyugati utazók Szolnokról A Magyarország és a magyarság iránti nemzetközi érdeklődést az 1848/49-es forradalom és szabadságharc hősi küzdelmei keltették fel. Elmondható, hogy annyira jó nemzetközi sajtója sem korábban, sem a későbbiekben (máig!) nem volt országunknak és népünknek, mint ezekben az években, évtizedekben. Szinte divattá vált magyarokkal barátkozni, vagy éppen Magyarországra utazni, és személyesen is meggyőződni a magyar nép szabadságharcos erényeiről, a császári elnyomásról, vagy éppen a magyar táj (a puszta!) varázsáról. Aligha véletlen, hogy számos osztrák és francia képzőművész is ezekben az években fedezte fel a szolnoki tájat, készített vázlatokat, majd nemritkán vissza is tért ide, olykor többedmagával. Persze más is szerepet játszott. Az osztrák birodalmi vasúthálózat az 1850-es évek elején egységesült, amelynek 1857-ig Szolnok volt a keleti végpontja. (Ekkor a Szolnok-Debrecen vonal átadásával ezt a szerepet rövid időre a cívisváros vette át.) Ebben a helyzetben átmenetileg a személyforgalom is megnövekedett, és így mind nagyobb számban jelentek meg a vidéken átutazó külföldiek is. Hosszabb-rövidebb módon a településről többen is megemlékeztek. Charles boring Brace (1826-1890) az amerikai gyermeknevelés egyik úttörője volt. Az USA keleti partvidékéről származó, előkelő új-angliai család sarjaként fiatalon, 1851-ben látogatta meg hazánkat. (2. kép) Főképp az Alföldet járta be, és az ország történelme, népei, szokásai mellett az 1848/49-es események érdekelték leginkább. Magyarbarátságát csak növelte, hogy a császári hatóságok a gyanús amerikait Nagyváradon kémkedés vádjával letartóztatták, és egy hónapra bebörtönözték. A következő évben megjelent könyve hosszú ideig az egyetlen, hazánkat részletesebben leíró munka volt az USA-ban. Saját kalandjai nyomán némiképp talán eszményítette is a látottakat. Szolnok kapcsán az alábbiakat írta: „Szolnok egy hamisítatlan magyar falu, amely szöges ellentétben áll a modern európaiságot megtestesítő Pesttel. Mindig, amikor ezen falvakban sétáltam, az volt az érzésem, mintha - ezer más dologgal egyetemben - a magyarság keleti, nomád örökségéről árulkodnának. A házak épp úgy helyezkednek el, ahogyan a hunok vagy tatárok törzsei állíthatták fel sátraikat. Még a legnépesebb faluban is a házak teljesen elszigeteltek, udvarukkal és fákkal körülvéve, s elhelyezkedésük semmi módon nem alkalmazkodik a többi házéhoz. Ennek eredményeképp az utcák a legváltozatosabb módon kanyarognak.... Épp most tettem egy sétát a házak között húzódó, kacskaringós utcáin, amelyek inkább ösvényeknek tűnnek. A kerítéseket mindenütt vagy a Tiszából hozott nádból fonják, vagy pusztán nádkötegekből rakják össze. Helyenként lehet fehérre meszelt vályogfalakat látni, amelyek az Írországban használtakhoz hasonlóak. Minden azt látszik igazolni, hogy az ország szenved a fa- és kőhiány miatt. A házakat agyagtéglákból építik, betapasztják, majd bemeszelik. Az egész faluban egyetlen kőépületet sem lehet látni, s fából készült házat vagy kerítést is csak elvétve. Az utcák összességében sivár látványt nyújtanak, bár a sövények mögötti akácok nemcsak a szemnek kedvesek, de illatukkal is megtöltik a levegőt. Szolnok látványa eléggé csalódást keltő. A házak elég csinosak, de semmi sem tűnik kényelmesnek, sem pedig ízlésesnek. Ez egy parasztfalu, s én igencsak kíváncsi voltam, hogyan festenek a házaik kívülről. Bármennyire csalódtam is 298
