Csányi Marietta et al. (szerk.): Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 25. (Szolnok, 2016)
Művészettörténeti tanulmányok - Zsolnay László: Szamuely derékszíja. Önarckép kortárs képzőművészeti tárlatok ürügyén
ZSOLNAY LÁSZLÓ: SZAMUELY DERÉKSZÍJA. ÖNARCKÉP KORTÁRS KÉPZŐMŰVÉSZETI TÁRLATOK ÜRÜGYÉN a kommunisták üldözték el, s a bezártság, a három T gúzsba kötő bilincsei. Ha ’56-ban ment ki, akkor természetesen részt vett a fegyveres harcokban is. Kinn, a nyugat felszabadító légköre tette kortárs modern, európai szintű művésszé, amit most elhozott ide, hozzánk. A közönség a nyakát nyújtogatja, figyel: ez hát a nyugat, a modern művészet. Én meg szégyenkezem az itthon maradottak nevében, bár a művészről csak any- nyit tudok, amit itt elmondtak - fogalmam sincs a svájci kortárs művészetről, s a mi hazánkfia benne elfoglalt helyéről. De ami itt elhangzott, azt komoly szaktekintély mondta - kutya, aki nem hiszi. S most essen szó a fejből mondott megnyitókról. Természetesen nem igaz, hogy erre nem készülünk. Dehogynem. Alaposan át kell gondolni a spontán dolgokat is, attól lesz spontán. No meg attól, hogy közben a közönséget pásztázzuk, megértő és elutasító tekinteteket keresve. Ezek jó esetben irányítják szavainkat. S emellett lehetünk szakmaiak, teoretikusak, mesélők, szenvedélyesek, humorosak, esetleg egy beszéden belül mindezek egyszerre. Sikeresebbnek érzem ezt a formát, elismerve persze azt is, hogy így nagyobbat is lehet bukni. Nézzünk innen is egykét vadhajtást. Egyet Jancsó Miklósnál figyeltem meg, a másik kettő az én bűnöm. Jancsó Miklós a Szolnoki Galériában nyitott kiállítást, talán ő sem tudta, hogy kinek, de olyan barátok kérték, akiknek nem tudott ellentmondani. Mit tett? Elmesélte, hogy egyszer Rómában hogyan kávézott Fellinivel, és hogy miről beszélgettek. Érdekes volt, izgalmas, előttünk állt egy világhírű művész, és magáról mesélt. És ennyi. Megalázó volt ez a művészre nézve? Nem hiszem. Jancsó mint tekintély ott állt az ő kiállításának megnyitóján és beszélt. És ennyi elég is. Valami hasonlót tett egy alkalommal Sváby Lajos is. Én mindenesetre ezóta merészelek magamról is beszélni egy-egy megnyitó alkalmával. Most jöjjenek az én bűneim. Amikkel - előre jelzem - nem buktam meg, de figyelmeztetésnek érzem őket azóta is. Az élőszavas megnyitó magában hordja azt a veszélyt, hogy az ember nem készül, bizonyos rutinra hivatkozva, győz a lustasága, és felkészületlen. Egyszer Egerben nyitottam egy festő kiállítását, és nem tudtam róla semmit. Tanyákat, tájakat, elhagyott romokat festett, és én jobb híján arról beszéltem, hogy Huszárik Zoltán Szindbádja jut eszembe, ahol Sára Sándor operatőr veszett bele halhatatlanul a valóság beszédes, múltat sirattató részleteibe. Sikerem volt, de belül szégyenkeztem. Mint ahogy akkor is, amikor egy tűzzománcos alkotócsoport kiállítását nyitottam meg anélkül, hogy megnéztem volna. Prométheuszról beszéltem, aki ellopta a tüzet, alkímiáról, a tűzben születő új világról és a koronáról. Nagy bajt nem csináltam, de szégyenkeztem. Ma már nem teszek ilyet - fontos, hogy előtte a művésszel is beszéljek, hiszen egy ilyen megnyitó mégiscsak valahogy bensőséges kapcsolat kell, hogy legyen két ember között, pláne azért, mert ebből valamit nekem át is kell adnom a megnyitón, hiszen helyette beszélek. Utolsó példám - s ez azért az utolsó, mert úgy érzem ilyenkor magam, mint akit szíven döftek egy rozsdás késsel - a megnyitókon egyre gyakoribb performanszok kérdése. Azt még megértem és elviselem, ha zene, ének vagy valami tánc vagy vers van a megnyitón. De a performansz! Ilyenkor földbe gyökerezik a lábam, tudom, hogy menekülnöm kellene, de a félelemtől nem tudok. Nem látom a körülöttem lévő riadt arcokat sem, csak azt, hogy egy félmeztelen alak valami kibelezett vasalót húz a földön, egy másik papírokat gyűr össze és dobál el, a harmadik meg szögeket ver egy fába. Nem lehet elmenekülni előle, mert nem tudjuk, mikor kezdődött, s azt sem tudjuk, mikor lesz vége. Csak állunk, várunk és nem értjük. Legfőképp az nem világos, hogy mit keresünk mi itt, ezen a Földön. Vajon a végén illik tapsolni? Ezt sem tudjuk meg soha... Van, amit sohasem lehet megszokni. így a vége felé be kell látnom, hogy a művészettörténész szakma, a múzeumi szakma mindent megtesz azért, hogy a közönséget leszoktassa a kiállításmegnyitók látogatásáról. Unalmas körülmények, érthetetlen szakzsargon, máskor még érthetetlenebb ünnepélyesség, pincérek által felszolgált egy pohár pezsgő, halk, visszafogott beszélgetések - valljuk meg, nem teszik vonzóvá a kultúra ezen ágát. A színházban a szünetben mégiscsak történik valami a büfében. Nem akarom azt sugallni, hogy magányos harcosként, bizonyos változásokért egyedül sorompóba állva, majd én valamit is megváltoztatok. Ezért ideidézek néhány gondolatot nálam okosabb emberektől: Mi a felelőssége egy művészettörténésznek? Kell-e egyáltalán közönség a kortárs képzőművészetnek, vagy elég, ha a vájtfülűek szűk közössége megérti egymást titkos nyelvén? Vagy belefulladunk a megszokásba? Tom Wolfe írja: „ Az az elképzelés, hogy a nagyközönség bármit elfogad vagy elvet a modem művészetből, hogy pálcát tör, hogy szemet huny, hogy hervaszt, hogy kutyába se vesz vagy másként vétkezik a művészet vagy valamely művész ellen, az nem több a képzelgésnél. A szertartás lezajlott és a tiszteletdíjak szétosztása megtörtént, mire a nagyközönség észre tért."1 Szentkuthy pedig így ír: „...ne problémáztassuk agyon a képzőművészeket térrel és idővel, egy dimenzióval és n dimenzióval, hazug főpapi, rituális belemagyarázásokkal: a felső matematikát, elméleti fizikát bízzuk csak szépen Kopernikuszra, Bolyaira, Einsteinre - a festő nem természettudós és filozófus (utóbbi faktum bizony nagy szerencse).”1 2 Végezetül még néhány apró megjegyzés: 1. Tudom, hogy ezzel az öreges zsörtölődéssel, amit itt papírra vetettem, nem érek el semmit. 2. Meg kell magyaráznom a címet, hogyan kerül ide Szamuely derékszíja. Ez is Szabó Lászlónak köszönhető, legyen áldott az emléke. Mikor még az átkosban tanácsköztársaság emlékkiállítást kellett rendeznie, lecsatolta a derékszíját, és egy vitrinbe helyezte Szamuely Tibor derékszíja felirattal. Csak néhányan tudtunk az akkor komoly bűnnek számító tréfáról. Szeretnék én is ilyen tréfákat művészekkel, művészettörténészekkel, közönséggel együtt, hogy mindannyian egy nyelven beszéljünk, s együtt örüljünk egy pohár bor mellett. 3. S legvégül egy köszönetnyilvánítás a nagy mesternek, Montaigne- nek (1533-1592), aki mert személyes lenni, s merészelt a rossz veséjéről, a fájdalmas vizeléséről, beleinek mozgásáról írni akkor is, amikor a világ nagy dolgairól elmélkedett. Én ezt most nem tettem, pedig volna miről írnom. Talán legközelebb! 1 WOLFE, Tom 1984. 21. 2 SZENTKUTHY Miklós 1985.354. 489
