Csányi Marietta et al. (szerk.): Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 25. (Szolnok, 2016)
Művészettörténeti tanulmányok - Zsolnay László: Szamuely derékszíja. Önarckép kortárs képzőművészeti tárlatok ürügyén
Zsolnay László Szamuely derékszíja. Önarckép kortárs képzőművészeti tárlatok ürügyén Tárnoki Juditnak Miért is egy régésznek ajánlom ezt a cikket, amely a kortárs képzőművészetről szól, no meg persze rólam, aki immár több mint harminc éve élek benne több-kevesebb sikerrel. 1. Emlékszem, jó negyedszázada, a Csányi Marietta - Kozma Károly régész-fotós, kolléga-barát páros időnként vacsoraesteket adott, ahol baráti, szakmai beszélgetésekkel múlattuk az időt késő éjszakáig. Én már akkor is féltem a sötétben, ezért mindig figyeltem arra, hogy Judittal egyszerre induljak haza, hogy ne egyedül kelljen az éjszakai utcákon bolyonganom. Ő nem félt, s ez nekem is biztonságot adott. Úgy érzem, ez a cikkem is valami ilyesféle bolyongás lesz, talán most is erőt ad majd, ha őt hívom e félszeg invokációban. 2. A közelmúltban történt, hogy kiállítást nyitottam egy olyan művésznek, akit nem tartok művésznek, s azon törtem a fejem, hogy a megnyitón mit mondhatok el: szabad-e a véleményemet kendőzetlenül közölnöm, vagy a mai kornak megfelelően legyek udvarias ember, aki önmagának, a művésznek és a közönségnek játszik el egy szerepet - úgy, hogy közben az igazsággal mindenki tisztában van. Jelzem, ezzel a dilemmával már cikkem témájánál vagyok, s ezt osztottam meg akkor Judittal is, aki egyedül volt hajlandó végighallgatni. Sőt! Beszélgetésünk végén eljött a megnyitóra is, úgymond: most már kíváncsi arra, hogyan vágom ki magam a helyzetből. 3. Ezt az évkönyvet, amiben ez az írás megjelenik, neki szentelték, ízléstelen lenne, ha én mást keresnék. Ezt az indoklást azért vettem ide és így a tanulmány elejére, mert emlékeztet Judit egy régi, kedves történetére, amely arról szól, hogy egy templomban miért nem harangoznak. - Annak ezer és egy oka van - mondta, és elkezdte sorolni, majd utolsó pontként azzal fejezte be: - Egyébként meg harangunk sincs! Na, valahogy így vagyok néha én is ezzel, csak annyi különbséggel, hogy mi azt a nem létező harangot igen bőszen kongatjuk, s a közönség meg úgy tesz, mintha hallaná is az érces, mindent elsöprő, dicsőséges zúgását. Pedig lehet, hogy csak kolompot ráznak valahol... *** Immáron három évtizede, hogy az életem a kortárs képzőművészet világában zajlik, lévén a szakmám művészettörténész. A kezdeti lelkesedés, szorongás a nagy mesterekkel való találkozástól hamar elmúlt. Ma is szerencsésnek tartom magam azért, mert kívülállóként ebbe a világba cseppentem, de ma már ismét tudom bizonyos fokon kívülállóként nézni ezt a világot. Már az egyetemi évek alatt jelentkeztek az első figyelmeztető jelzések. Kívülről jöttem és vidékről. Már ez elég volt ahhoz, hogy ne érezzem komfortosan magam a művészvilágban. Több csoporttársammal szemben hátrányban voltam, mert ők már beleszülettek ebbe a közegbe, lévén szüleik művészek, híres műgyűjtők vagy művészettörténészek. Ez a tanár-diák viszonyban is megjelent. Észrevettem, hogy van egy közös nyelvük, közös szavaik, nevek, amiknek mentén megértik egymást, s azt is be kellett látnom, hogy ezt a nyelvet kívülállónak nehéz elsajátítani. Ekkor már megsejtettem, hogy léteznek különféle istállók, melyek zártkörűek, mint a Forma-1-ben. Kívülről lehet rajongani értük, de bekerülni nehéz, ugyanis e zártkörű társaságoknak kis létszámuk adja meg exkluzivitásukat. Saját nyelvük van és kedvenc helyük, kiállítási termeik, újságjuk, közönségük, és olykor viseletűk is. Kínlódás volt az egyetem. Gyakran mentem órák helyett az állatkertbe, ahol jól éreztem magam. Néhány nevet ideírok - a teljesség igénye nélkül. Tanáraim voltak: Kelényi György, Prokop Mária, Marosi Ernő, Szilárdfy Zoltán, Tóth Sándor, Beke László, Keserű Katalin. Diáktársam pedig: P. Szabó Ernő, Bojár Iván András, Szakács Béla Zsolt, Mújdricza Péter. S álljon itt néhány név művészettörténészi munkám első éveiből is, olyanoké, akik így-úgy, de valahogy löktek erre-arra pályám során. Szász Endre dölyfössége. Hat órát utaztam egy rossz Nysá-val Sopronig, ahol még két óra hosszát várakoztam a mester háza előtt, aki csak délután kettőkor kelt fel az ágyból. Néztem aranyfüstszűrős cigarettáját, füstbe burkolózó, hencegő arcát - én, akinek hónap végén már napok óta nem volt egy szál cigije sem. A kiállítást megrendeztük, de ő nem jött el a megnyitóra. Vecsésy Sándor, aki ezekkel a szavakkal fogadott műtermében: „Azért lettél művészettörténész, mert művésznek rossz lettél volna. Mind így vagytok ezzel...” Nem hiszem, de lehet, hogy ezért nem szerettem a festményeit. Tenk László szelíd csipkelődése végigkísérte pályámat. Kép és művészet összhangban van nála. Festményeit mindig is a művészet allegóriájának tekintettem, titokzatos tájain, borongós utcáin egy titokzatos ablak mögül rejtélyes fény árad. Az igazi művészetet ez jellemzi: egyszerűség és rejtély, fény és árnyék, valami üzenet önmagunkról és a világról. Nem rajta, s nem rajtam múlott, hogy gyűjteménye most valahol Budapesten és nem Szolnokon van. Sváby Lajosnak sok mindenért hálás vagyok, de ide most csak egyetlen kis történetet idézek, ami mégis nagyban befolyásolta szemléletem. Korai, monokróm műveiről volt szó, amihez mindenféle tudákos elméleteket próbáltam találni. - A dolog ennél egyszerűbb - világosított fel Lajos. Az ötvenes években a modern külföldi művészetről semmilyen kiadvány nem volt elérhető Magyarországon. Azok a reprók pedig, amiket sikerült beszerezni, fekete-fehérek voltak, így kezdetben csak a formákkal kísérletezett, a színeket nem merte felvállalni. Hát..., ilyen egyszerű is lehet a művészet, pedig micsoda kihívás lett volna ehhez koncepciókat gyártani. Kokas Ignác: szívem minden melegsége, embersége szeretete. Telefonon udvaroltam neki heteken át, hogy rendezzünk neki Szolnokon kiállítást. Mereven elzárkózott az ötlettől a mester. A végén annyit megengedett, hogy felmenjek a műtermébe bemutatkozni. A festékes, szakállas kis manó betessékelt, s egy fél óra múlva már verset szavalt, váli 487
