Gulyás Katalin et al. (szerk.): Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 24. (Szolnok, 2015)
Történettudomány - Kertész Róbert: A középkor végi Szolnok és méltatlanul elfeledett földesura: Pálóci Imre
Kertész Róbert A középkor végi Szolnok és méltatlanul elfeledett földesura: Pálóci Imre Éppen egy tucatnyi esztendő telt el 2003 augusztusa óta, hogy első alkalommal vállalhattunk szerepet Szolnok sokrétű és eseménydús történetének kutatásában, amikor is elvégeztük hazánk legkorábbi, állandó folyami átkelőjének, a török kori Tisza-hídnak a beazonosítását.1 A kora újkori időszakot fókuszba helyező tanulmányokat követően,2 az előző évben kerültek közlésre a település középkorát részletesebben elemző dolgozataink. Az utóbbiak közül az egyik Kecskeméten, a Pálóczi Horváth András régész 70. születésnapja előtt tisztelgő kötetben,3 a másik pedig az Archaeologia - Altum Castrum Online, a Magyar Nemzeti Múzeum visegrádi Mátyás Király Múzeumának középkori régészeti online magazinjában jelent meg.4 Ennek dacára, barátaim és a helytörténeti kutatások eredményeire nyitott ismerőseim javaslatának engedve, elkészítettem a középkor végi Szolnokról egy részben átdolgozott értekezést. Mivel jelen munka a Damjanich János Múzeum aktuális évkönyvében jelenik meg, ezáltal a szolnoki érdeklődők számára könnyen hozzáférhető lesz. A szűk szakmán kívül ugyanis kiket, ha nem éppen az itt élőket érdekelheti legjobban a patinás, ezeréves gyökerekkel bíró Tisza-parti megyeszékhely régmúltja. A fenti inspirációkon kívül egy váratlan régészeti lelet felbukkanása ad további aktualitást dolgozatunk megszületésének. Annak ellenére, hogy a vörösmárványból faragott alkotás már csaknem húsz éve, 1996-ban előkerült a szolnoki várszigeten, mégis csupán ez év őszén nyílt lehetőség mélyrehatóbb vizsgálatára és az alappublikációk elkészítésére.5 Bár Jász-Nagykun-Szolnok megye területéről egyre több kőfaragványt ismerünk, azok túlnyomó része országos viszonylatban és művészettörténeti szempontból is csak ritkán értékelhető, s ez a terület viszontagságos múltja ismeretében korántsem meglepő.6 Ráadásul a Szolnok történeti városmagjában intenzíven zajló beruházásokat, lakóházépítéseket - mint ahogy a faragványtöredék felszínre kerülése is példázza -, a legutóbbi időkig szinte alig előzte meg régészeti feltárás, ami minden bizonnyal a még megmaradtak megismerését megakadályozta, és végső pusztulásukat is okozta. 1 A török kori cölöphídról korábban számos találgatás látott napvilágot, de senkinek nem sikerült egzakt adatokkal igazolni elképzelését. Első alkalommal 2003-ban nyílt lehetőség komplex, interdiszciplináris vizsgálatok elvégzésére, amelyek eredményeképpen megkérdőjelezhetetlen bizonyítékok lettek feltárva és kerültek bemutatásra. Lásd: KERTÉSZ Róbert et al. 2004.; KERTÉSZ Róbert et al. 2007.; SZÁNTÓ Zsuzsanna et al. 2007. 2 KERTÉSZ Róbert et al. 2006.; KERTÉSZ Róbert et al. 2007a.; KERTÉSZ Róbert-KÓMÁR Mihály 2010.; KERTÉSZ Róbert 2012.; KERTÉSZ Róbert 2013.; KERTÉSZ Róbert et al. 2012.; KERTÉSZ Róbert-KORPÁS Zoltán 2013.; KERTÉSZ Róbert-SZAKONYI Balázs 2013.; KERTÉSZ Róbert- ALMÁSI Tibor 2014. 3 KERTÉSZ Róbert 2014. 4 KERTÉSZ Róbert 2014a. 5 KERTÉSZ Róbert-D. MEZEY Alice 2015.; D. MEZEY Alice-KERTÉSZ Róbert 2015. 6 D. MEZEY Alice 2015. Leletünk így nyilvánvalóan kulcsszerepet kap a megyeszékhely késő középkori történetének árnyaltabb megismerésében. A különleges alkotás feldolgozását követően elvégzett újabb kutatások eredményeképpen - a fennmaradt forrásanyag hiányossága ellenére - megállapítást nyert, hogy Szolnok a XV. század második felében és a XVI. század első évtizedeiben sokkal jelentősebb központi hellyé nőtte ki magát, mint korábban gondolták. A királyi Magyarország mezővárosaira kidolgozott kritériumrendszer kategóriáit szem előtt tartva, ezekben az évtizedekben ugyanis településünknek pontszámokban is kifejezhető centralitási foka egészen a városok alkotta csoport határáig emelkedett. Meggyőzően cáfolható tehát az a több kutató által képviselt és egészen napjainkig ható állásfoglalás, amely a középkor végi Szolnokot a környékbeli települések - köztük a Tisza bal parti Varsány/Tiszavarsány - szorításában vegetáló, kibontakozásra képtelen mezővárosként írta le. Mielőtt a részletek bemutatására rátérnénk, egyetlen fejezet erejéig visszatekintünk az Árpád-korra, hogy a településtörténeti folyamatok minél plasztikusáéban megragadhatóak legyenek. 1. Az Árpád-kori várispánsági- és vármegyeközpont A mindkét oldalán szélesen elnyúló árterei miatt a Tisza csak ritkán adta meg annak lehetőségét, hogy közvetlenül a folyó partján jelentősebb települések alakuljanak ki. Kevés az olyan nagyobb hely, mint Becse, Szeged, Csongrád vagy éppen Szolnok, amelyeknek az ártérből kiemelkedő bőséges terület állt rendelkezésükre a lakóhely kiterjesztésére.7 (1. kép) Szolnok Árpád-kori településtopográfiájáról az ismereteink mindazonáltal rendkívül hézagosak. Ennek hátterében egyrészt az előző bekezdésben már említett városi régészet, pontosabban annak csaknem teljes hiánya áll. Másrészt megemlíthető a Szolnokra vonatkozó írott források elenyésző száma is. A problémát pedig tovább tetézték az ezek fordítása és értelmezése körüli nehézségek, amelyek a legutóbbi időkig ugyancsak meggátolták, hogy a kutatók eljuthassanak a helytálló következtetések felismeréséig. A civitas terminust a késő középkorban kizárólag a városokra használták, de eredetileg várakat jelentett.8 Nem előzmény9 és nem következmény nélkül10 jelentette ki másfél évtizede Bagi Gábor, hogy „Szolnokot először 1075-ben említik városként: a garamszentbenedeki bencés apátság 7 BLAZOVICH László 2002.38. 8 A XII. század közepétől egyre inkább a castrum szolgált a vár megnevezésére. Lásd: KRISTÓ Gyula 1988.134.; SZŰCS Jenő 1993.267.; KRISTÓ Gyula 1994.121-122.; BÓNA István 1998.12-13. 9 KAPOSVÁRI Gyula 1983.161.; SZABÓ István-SZABÓ László 1989. 238.; SZABÓ László 1996. 39.; GACSÁRI KISS Sándor 1997.; SZABÓ László 1998.25.; SZIKSZAI Mihály 1998.155-156. 10 MOLNÁR Erzsébet 2002. 9.; SIMON Béla 2002.100.; BERTÓK T. László 2010.17.; SZABÓ László 2010.24. 245
