Gulyás Katalin et al. (szerk.): Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 24. (Szolnok, 2015)
Történettudomány - Bagi Gábor: Hősök, betyárok, bűnözők… (avagy adalékok a betyárvilág 1849 utáni történetéhez a mai Jász-Nagykun-Szolnok megye területén)
Bagi Gábor Hősök, betyárok, bűnözők... (avagy adalékok a betyárvilág 1849 utáni történetéhez a mai Jász-Nagykun-Szolnok megye területén) A háborúk, a fegyverfogásra alkalmas lakosság minden korábbi mértéket meghaladó katonai igénybevétele nyomán a XVIII. század elejétől a Magyar Alföldön többször is jelentősen felduzzadt a szolgálatot megtagadók, a társadalomból kiszakadtak száma. így volt ez a napóleoni háborúk kiszélesedését követően, illetve az 1848/49-es forradalom és szabadságharc után is. A XIX. század elején a nemritkán valójában húszesztendős katonai szolgálat, Világos után pedig a véres megtorlás, az erőszakos újoncozás és az adónövelés váltottak ki tömeges ellenállást. A felsőbb hatalommal való szembeszegülést megtestesítő betyárvilág ma már sokak szemében amolyan „hungarikumnak” minősül, kialakulásában és tartósabb fennmaradásában azonban számos speciális történeti ok is közrejátszott. Magyarországon 1526 óta nem nemzeti királyok uralkodtak, így velük szemben a későbbiekben meglehetősen gyakran szerveződtek különböző társadalmi csoportokat egyesítő rendi, vallási vagy nemzeti mozgalmak. A Habsburg uralkodóktól elszenvedett sérelmek különösképpen Thököly Imre és II. Rákóczi Ferenc korában törtek nyíltan a felszínre. Mivel a különböző problémák változó erővel később is hatottak, a „kuruc- kodás” és a „kurucság” hagyományai lappangva vagy nyíltan egészen 1918-ig, a Monarchia bukásáig jelen voltak, és ráadásul nemcsak a köznép, de sokszor a nemesség, sőt az arisztokrácia, illetve a politikai élet bizonyos köreiben is. Amíg azonban ez az utóbbiaknál egyes Habsburg ellenes idegen hatalmak (előbb Franciaország majd Poroszország) iránti szimpátiában nyilvánult meg, addig a kisemberek körében rendszerint a törvény kereteit áthágó, az idegen uralommal is szembenálló szegénylegény szerepe értékelődött fel. A „nemzeti banditizmus” kultusza nem egyedi és nem is kizárólagosan magyar sajátosság. Az újkorban általában azoknál az európai - főleg latin - népeknél jelentkezett, amelyek társadalmi és gazdasági viszonyait különösen nagy szélsőségek, ellentmondások jellemezték. Itáliában vagy Spanyolhonban főképp a csempészet, zsarolás és a fegyveres rablás vált különösen gyakorivá, és utóbb még Latin-Amerikába is sikerült ezt a mentalitást „átplántálni”. Itt pedig a XX. században is különösen sokan váltak népi hősökké. Közöttük említhető Brazíliából a gyanúsan pszichopata viselkedésű Virgulino Lampiao (1898-1938)1 vagy éppen a mexikói forradalom legendás tábornoka, a nemzeti szabadságküzdelmek elismert vezetői közé emelkedett Pancho Villa (1878-1923) is. De többen e folyamat részének tekintik az olasz maffia XIX-XX. századi történetét vagy éppen napjainkban a latin-amerikai drogkartellek megerősödését, illetve az USA-ellenes, „antikolonialista” mozgalmakkal való gyakori és sajátságos összefonódását. Magyarországon főképp az Alföld vált a betyárvilág központjává, de nem csupán csak a „kedvező” földrajzi tényezők miatt. A török utáni újjátele- pülés nyomán a hazai feudális-rendi társadalmi szerkezet itt csak részlegesen tudott újraszerveződni, jelentős maradt a szabadalmas közössé1 Róla különösen sok történet jelent meg magyarul a kiváló természetbúvár és vadászíró, Molnár Gábor (1908-1980) brazíliai útleírásaiban. gek, városok, törvényhatóságok száma, és nagyobb számban maradtak meg szegény, kiváltságokban nem részesülő, de személyükben szabad elemek. A településszerkezet átalakulásával létrejött nagy határú és népességű mezővárosok gazdálkodásában a hatalmas, jórészt néptelen és osztatlan puszták főszerepet játszottak, ami sokáig aránylag jó megélhetést jelentett nekik. A tőkeképzés fő forrását ugyanis hosszú időn át a legeltető állattartás jelentette, amelynek keretei között a nyájak, ménesek állandó mozgatása az erre felfogadottak körében a szabadság egyfajta sajátos illúzióját erősítette. A csikósok, gulyások és pásztorok „szabad világa” ugyanakkor soha nem volt túlságosan erkölcsös. A jószáglopás, orgazdaság, az állatok adózás alóli kivétele (más pusztákra való áthajtása az összeírok elől), az adóalapok eltagadása mindennapos volt, melyek aztán a „szakmai ismeret” egyfajta fokmérőjének és az egyéni virtus egyik legfőbb, elismert megnyilvánulási formájának számítottak. (Többek szerint ennek bizonyos nyomai máig megvannak a magyar emberek lelkületében.) A szabad pásztorok világa ugyanakkor idővel mind nagyobb és kibékíthetetlenebb ellentétbe került az idejének mind pontosabb beosztására, felhasználására kényszerülő, egyre belterjesebb szántóföldi művelést végző (vagy arra kényszerülő) parasztgazdákéval, illetve a gépesített nagyipar által egyre inkább a munkapadhoz kötött gyári munkáséval. Természetesen ez sem tekinthető egyedinek, mivel részint hasonló folyamat játszódott le az amerikai marhapásztorok között, ami aztán USA-ban az „utolsó cowboy" sokszorosan megfilmesített mítoszát teremtette meg. Nálunk e „romantikus” kép kialakulását, megmaradását részben továbberősítette a kiegyezés, illetve annak vitatott és megoldatlanul maradt kérdései. Az immár alkotmányos - de nem 48-as! - magyar kormányzat a közbiztonságot veszélyeztető betyárok ellen keményen fellépett, és a kinevezett királyi biztos, gróf Ráday Gedeon az alföldi betyárvilágot felszámolva nem különösebben finomkodott: még a segítőkkel, orgazdákkal szemben is igen durva eszközöket alkalmazott. Miképp a kortársak is megjegyezték, a felszámolás módja legalább annyira civilizálatlan volt, mint maga a világ, amelynek a felszámolására törekedett. A betyárvilág eltűnése egyben egy sajátos pusztai életmód végét is jelentette, amelyet azonban a betyárokon túl a velük kapcsolatot tartó lakosok és az üzleteikből hasznot húzó orgazdák is megérezték. A szabadság eszméjének állítólagos képviselőjeként az alföldi betyár és világa mindig is hálás témája volt az irodalomnak, majd a néprajzi és helytörténeti kutatásnak. A szegénylegényekben még ma is sokan és szívesen látnak a társadalmi igazságtalanság ellen lázadó forradalmárokat, a jogtalanság miatt fellépő, az átlagnál különb, bátrabb embereket. A szocialista korszak „pártossága" és „fejlődésközpontú" szemlélete, mely sokáig a feudalizmus és a kapitalizmus ellen minden fellépést automatikusan azonnal haladónak és igazságosnak tekintett, utóbb még erősítette is ezt a hitet. A leginkább elterjedtté és elfogadottá ez a vélekedés az 1848/49-es szabadságharc bukása után, az önkényuralom idején vált. A korábban ismeretlen adóterhek bevezetése, a sokszor ésszerűtlen magyarellenes (pl. 305
