Gulyás Katalin et al. (szerk.): Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 24. (Szolnok, 2015)
Történettudomány - Berta Ferenc: A fotómontázsról – néhány szolnoki képeslap ürügyén
TISICUM XXIV. - TÖRTÉNETTUDOMÁNY 2. H. P. Robinson: A haldokló búcsúja (Forrás: fototortenet.blogspot.com/2011 /09) míg a másik, amikor a két, térben és időben külön készült negatív felvételt a pozitív labormunka során egyesítjük. Az összemásolás során a negatív képmezőjének megfelelő kompozíció vázlatát áttetsző papíron elkészítjük, és az a már ismert módszerrel, lehetőleg kettős megvilágítással fotografálható. A kompozíció csak úgy biztosítható, ha a beállítást homályos üvegre illesztjük. A vázlatnak megfelelően állítható be a részletkép motívumával szolgáló téma. Az összeollózásos módszerrel a témákat csak világos alapon tudjuk ábrázolni, ekkor az egyesítés a pozitív eljárás során történhet. Ebben az esetben a résznegatívokat ugyanarra a pozitív papírra másoljuk, illetve nagyítjuk. Az egyesítendő negatívok fölösleges részletei ecsettel gyengíthetők. Az így nyert résznegatívok egymásra helyezve másolhatók és nagyíthatók, vagy a nagyítás során az egyesítendő részletek egymás után átvilágíthatok oly módon, hogy a felesleges részleteket kézzel vagy maszkkal letakarjuk. Ilyenformán a képek nagyítás közben másolhatók, egyes részletek kiemelhetők, mások háttérbe szoríthatók. A klasszikus és a manapság is használatos fotómontázs legegyszerűbb formája, amikor kész pozitív képből vágunk ki egy motívumot, és ragasztjuk rá egy másik pozitív képre. Természetesen a motívumok számát meg lehet többszörözni, ha a kompozíció úgy kívánja. A filmmontázs definícióját felhasználva: 1+1=3, azaz két, különböző időben és térben készült pozitív felvétel egy-egy részletét kiragadva és egymás mellett egy új képi időt és teret létrehozva valami új üzenetet, tartalmat közvetíthetünk ily módon. A fotómontázs - bármilyen technikával is készül - nem lehet öncélú, mert akkor elveszíti mindazt, amiért készült. mely egy gránátost ábrázolt. A gránátos arcát üresen hagyták, s a család egy férfitagjának arcképével helyettesítették, aki akkor vagy korábban katonaként szolgált. (A magyar paraszti családok többségében is feltehetően ez volt a fénykép első megjelenési formája - Emlék a katonaidőkből, a közös hadseregben vagy a magyar honvédségnél eltöltött szolgálat idejéről, melyet a tisztaszobák falára akasztottak.) Ez az egész Európában elterjedt, sokszorosított, ám tartalmában nemzetenként változó képi tartalom inspirálta arra Raoult Hausman dadaista képzőművészt,5 hogy kivágott képeket ragasszon fel egy lapra, és így hozzon létre művészi alkotásokat. A montázs ezzel betört a művészetbe is, ami kialakította e műfaj saját esztétikai követelményrendszerét, majd elméleti megalapozását. De azért tisztában kell lennünk azzal is, hogy már maga a fényképezés, a megfelelő képkivágás megkeresése és megtalálása is egyfajta montázsnak tekinthető, hiszen a fényképezőgép gombjának lenyomása előtt a fotós a valóság adott látványelemei között valami kapcsolatot fedez fel, ezeket mellé- és alárendelési viszonyba állítja, s ezt rögzíti. Ugyanúgy, mint a montázs készítője! Vagyis a montázs lényegében a felismerés pillanatában kezdődik... Ez természetesen bizonyos fokig reprezentálja a montázs készítésének problémáját, mert állandóan - mint kritérium - jelen van. A fotómontázs támadói a valóság, a látvány szétdarabolásával vádolták az alkotót: eleve a fotózást és minden fotót montázsnak neveztek. S ez igaz is: hiszen a képi elemek kiragadva a valóságból a művészi szándéktól, a művészi akarástól átalakulnak, új jelentést kapnak. A montázs alapja és szerves része a „mesterkéltség”, a „csak azért is lázadó” elem. A montázs egyben értelmezés is: annak kibontása, hogy a kép elemeiben sokkal több mögöttes tartalom van, melyet a kép formarendszere - mint egyetlen viszonyítási rendszer - teremt meg. Talán ellentmondásnak tűnik, hogy a montázs nem más, mint az adott ember tudatában az abszolút nem összetartozó elemek (szituációk, kontrasztok) feltűnő találkozása. A feltűnő szó „kötelező”, mert ha nincs a montázsban meglepetés, akkor nincs montázs! Végeredményben a montázsélmény alapja az összekapcsolt elemek közti ellentmondás, feszültség, amely mély értelmezési igényt szül. És ez az értelmezési folyamat - az ellentmondás ellenére a meglévő kapcsolatot középpontba állítva - eredményezi a montázshatást: vagyis hogy a montázs több és más tartalmat képvisel, mint elemeinek összege. Mindez már az esztétikailag letisztult montázs, amely azonban még nem volt jellemző a kezdetekre, a XX. század első éveire. A montázs - a fotózásban és a képzőművészetben A montázstechnika igen elterjedt alkalmazásával találkozunk az első világháború idején, melyet a szükség, a szinte tömeges felhasználói igény szült. A harctéren tartózkodó családfő lefotografáltatván magát a képét hazaküldte, s otthon a fényképész montázsolta rá az apa kivágott fotóját a csonka családról készített csoportképre. Erre számos példát találhatunk családi fényképkollekciókban és múzeumi gyűjteményeinkben egyaránt. A fotómontázst ugyanekkor az 1916-ban Zürichben megalakult képzőművész csoport, a dadaisták a maguk esztétikai, művészi céljai megfogalmazására alkalmazták. Ők azonban korábbra nyúltak vissza. A Balti-tengeri Usedom szigetén majdnem minden házban volt egy litográfia, Montázstechnikával készült szolnoki képeslapok A XX. század elején vált nagy divattá pozitív montázstechnika alkalmazása a képeslapokon. A téma változatos volt, s a viharos fejlődés, ami a városokat jellemezte, a képeslapokon is megjelent. Szolnokon ebben az időben több műtermi- és műkedvelő fotográfus is dolgozott. A legfogékonyabb az újdonságokra Szigeti Henrik, Ő. cs. és k. fensége József főherceg udvari fényképésze és szerb királyi udvari fényképész volt, aki a kor legmodernebb és legújabb technikai vívmányait előszeretettel, úttörő módon használta. Krétarajzok, sztereófelvételek va5 Raoul Hausman (1886. július 12. - 1971. február 1.), osztrák származású német dadaista költő és képzőművész, fotómontázs-készítő. Ő volt az, aki mindvégig magának követelte a fotómontázs megteremtőjének címét. Fonetikus verseket írt, személyében egy „dadazófus” tűnt fel. 322
