Gulyás Katalin et al. (szerk.): Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 24. (Szolnok, 2015)
Történettudomány - Kertész Róbert: A középkor végi Szolnok és méltatlanul elfeledett földesura: Pálóci Imre
TISICUM XXIV. - TÖRTÉNETTUDOMÁNY (1546-1550)52 1550. október 29-én kelt, a salzburgi érseknek (aki ez időben, 1540 és 1554 között adminisztrátorként Ernő bajor herceg volt) írt levele alapján már korábban megállapítást nyert,53 hogy az ispáni erősséget ezt követően felhagyták, és egészen a XVI. század közepéig számottevő népesség nem ülte meg. Nem kizárt, hogy a földvár már valamivel korábban elveszthette eredeti funkcióját. Mindenesetre a tatárjárás nyilvánvalóvá tette, hogy az elavult, föld- és faszerkezetes ispáni várak képtelenek a hatékony ellenállásra. így az ezek közé sorolható szolnoki erősség is végérvényesen kikerült a Magyar Királyság védelmi rendszeréből a késő középkor évszázadaira. Az elnéptelenedés viszont nem minden esetben jelentette azt, hogy a teljes népesség odaveszett: kisebb-nagyobb számban elmenekülhettek, akiknek egy része később visszatért. Szolnok esetében azonban - ha előfordult is ilyen - az semmiképpen sem lehetett jelentős, hiszen amennyiben az alábbi forrás valóban a Tisza-parti településre vonatkozik, akkor megállapítható, hogy alig néhány év elteltével telepeseket (hospes) költöztetnek ide, akiket az 1249. évi oklevelében IV. Béla király földjeikkel (terram Zonuk hospitum castri Zonuk) Pál udvarbírónak adományozott.54 Szolnok a XIII. század első feléig királyi fennhatóság alatt állt, ám városprivilégium hiányában kijelenthető, hogy jogi értelemben nem tekinthető „valódi városnak”. Népességszámát ugyan nem ismerjük, ez minden bizonnyal alatta maradhatott a jelentősebb településekének. Bácskai Vera szerint mindazonáltal a városfogalom lényege a központiságbau ragadható meg,55 amelynek kimutatása a Tisza-parti ispánsági- és megyeszékhely esetében aligha vitatható. Noha a biztosan azonosítható városi szerepkörök listája meglehetősen rövid, mégis a várispánságot és a megyét igazgató ispán itt székelt, emellett a szárazföldi úthálózatban elfoglalt helye,56 továbbá tiszai révhely volta vehető számba. Lakóinak megélhetését főként az őstermelés adhatta közvetlenül, a kézművesipar és a kereskedelem súlya jelentéktelen lehetett. Megállapítható tehát, hogy az Árpád-kori Szolnok azon magyarországi igazgatási központok közé tartozott, ahol az itt élők - kiváltságolás nélkül - nem élvezhették a magasabb fokú városi szabadságot. A megyeszékhely igazi jelentőségét kezdettől fogva a révhely adta, amely Selmeczi László véleményétől57 eltérően nem a vár és Szanda között, hanem a közeli Millér tiszai torkolatánál lokalizálható.58 (5/3. kép) Ked52 PÁLFFY Géza 1999.229.257-258. 53 KERTÉSZ Róbert 2010.; KERTÉSZ Róbert-KORPÁS Zoltán 2013. 399.; KERTÉSZ Róbert 2014.355.; KERTÉSZ Róbert 2014a. 19. 54 SCHEFTSIK György 1935.328. 55 BÁCSKAI Vera 2002.16. 56 Az egyes megyésispánsági várakat fontos utak kötötték össze, mint például a Szolnok felől a Tisza jobb oldalán Csongrádra, onnan pedig Flódmezővá- sárhelyen, valamint Makó elődjét érintve Csanádra, majd Temesvárra vivő út. (1. kép) Lásd: BLAZOVICH László 2002.31. 57 SELMECZI László 1975.27. 58 A 4-es számú főút nyomvonala a Millérnek a Tiszába szakadásánál, tehát éppen Szolnoknak az Árpád-kortól adatolható, de a X. századtól valószínűsíthető révhelyénél húzódik. Az átkelő a késő középkorban végig használatban maradt, (1. kép) és minden bizonnyal csak 1562 után, a szolnoki tiszai cölöphíd felépítését követően jelentéktelenedett el. Lásd: KERTÉSZ Róbert et al. 2007. vező földrajzi elhelyezkedésének, az országot átszelő kereskedelmi utak találkozásának köszönhetően a Tisza-parti település átkelőhelyének forgalma a tatárjárás után emelkedni kezdett. Egyrészt „megnőtt a szerepe annak az útnak, mely Erdélyből a Sebes-Körös völgyében, Váradon át vezetett Szolnok és Buda felé. Egyike volt ez a»sóutaknak«”.59 Ezenkívül Buda centrális kereskedelmi helyzetének kialakulása maga után vonta az úthálózat átrendeződését, melynek következtében a távolsági „nagy utak” (magna via, strata publica) sugarasan futottak itt össze. így „Buda kapujából indultak ki - a pesti réven átkelve - a Dunán a kereskedők szekerei kelet felé mindkét, fentiekben vázolt főútra: Hatvanon át Kassa és a Szepesség, másrészt Szolnokon és Váradon át Erdély fe/é.”60 (1. kép) Nem szabad megfeledkeznünk a folyami szállításról sem, amely főként a sókereskedelemhez kapcsolódott. A vízi út az észak-erdélyi, Dés környéki bányákból a Szamoson, majd a Tiszán vezetett lefelé Szolnokig.61 2. A XIV. századi falu [villäj és a XV-XVI. századi mezőváros (oppidurrí) Birtoklástörténet Szolnok késő középkori birtoklástörténetéről elmondható, hogy míg a XIV. században váltakozva, hol zömmel királyi, hol pedig magánföldesúri tulajdonban találjuk, addig a XV. század első harmadától Mohácsig egyetlen főnemesi família, a Pálóciak birtokolják. Nem állja meg tehát a helyét Szabó Lászlónak az erre az időszakra vonatkozó összegzése, mely szerint „látható, hogy a város [ti. Szolnok] magánföldesúri hatalom alatt, egy család birtokában tartósan soha nem maradt, s ezért egyetlen földesúr sem áldozott rá, s nem kezdte saját erőből is fejleszteni. Királyaink egyébként is mindig visszaveszik tőlük, s újra a koronához tartozik (Károly Róbert, Nagy Lajos, Zsigmond és Mátyásj.”62 Szolnok XV-XVI. századi története ugyanis elválaszthatatlan a Pálóci család históriájától. A mezőváros a középkor folyamán magánföldesúri tulajdonban a leghosszabb ideig, csaknem 90 esztendeig ennek a famíliának a kezében volt. Nádor, országbíró, főispán, illetőleg érsek és püspök mind ismeretes címek, ha a Pálóciak kerülnek szóba, holott a XIV. században még szerénynek mondható vagyonnal rendelkeztek. Székhelyük az Ung megyei pálóci (Pavlovce nad Uhom, Szlovákia) kúria volt. Felemelkedésük Zsigmond király uralkodása alatt kezdődött, és a XV. század elején kerültek a bárói méltóságviselők közé.63 (6. kép) A királyi udvar belső köréhez tartoztak, magas állami hivatalokat töltöttek be, és országos méltóságokat nyertek el.64 Elsősorban a királyi Magyarország északkeleti részén birtokoltak: 59 SZŰCS Jenő 1993.256. 60 SZŰCS Jenő 1993.266. 61 SZŰCS Jenő 1993.256. 62 SZABÓ László 1996. 51.; SZABÓ László 1998.28. 63 ENGEL Pál 1987.118.126. 64 NAGY Iván 1862. 94-98.; FÜGEDI Erik 1970.105-106.119.122-124.132. 137-139. 159.; FÜGEDI Erik 1974. 68. 132. 146-147.168-169.172. 178. 180.185.; MÁLYUSZ Elemér 1984. 62. 64-67.98.114.119.121.154.189. 231.233. 251.257. 260.265. 284-285. 291.; ENGEL Pál 1987a. 434-436.; KUBINYI András 1988.174.176-178. 206.; ENGEL Pál 2001. I. Bárók, II. Főpapok, III. Kancellárok; BÁRÁNY Attila 2002.; BÁRÁNY Attila 2002a. 1-8.; KUBINYI András 2008.28. 252