Gulyás Katalin et al. (szerk.): Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 24. (Szolnok, 2015)
Történettudomány - Bagi Gábor: Adatok, megjegyzések Jász-Nagykun-Szolnok megye agrártörténetéhez a honfoglalástól a polgári forradalomig (895–1848)
BAGI GÁBOR: ADATOK, MEGJEGYZÉSEK JÁSZ-NAGYKUN-SZOLNOK MEGYE AGRÁRTÖRTÉNETÉHEZ ______________A HONFOGLALÁSTÓL A POLGÁRI FORRADALOMIG (895-1848)______________ A török hódoltság alatt került be hazánkba a kukorica, a dohány és a legtöbb Amerikából behozott növény. Feltehetően a balkáni sertés felhozatala segítette elő később a mangalica kialakulását, de a pulyka meghonosodása is ekkoriban következett be. A török hódítás nyomán a magyar birtokosok majorgazdálkodása összeomlott. Sok nemesi család elmenekült, mások kihaltak és helyükbe végvári katonák léptek. Az új helyzetben utóbb ajándékot és átalányt (taksa) szedtek be a hódoltsági jobbágyoktól. A katolikus egyházi birtokosok közül a dunaföldvári apátság, a titeli prépostság és az aradi káptalan is elvesztette javait. Az egri püspökség birtokain rendre beszedték a sokfajta természetbeni adót, míg a váci püspökség már igen korán bérbe adta a beszedendő tizedet.89 A török szpáhi birtokosok viszont a gyakori áthelyezések miatt csak ritkán kísérletezhettek saját majorságok létrehozásával. Sajátosan alakult a magyar adóztatás. Az itteni magyar, kun és jász falvak 1566-ig Egerhez és Gyulához, majd 1596-ig Egerhez jelentős mennyiségű terménnyel és pénzzel adóztak, annak elestével a magyar adóztatás rendszere jelentősen meggyengült.90 Az erdélyi törekvések (pl. Bethlen Gábor uralkodása végén) inkább csak átmenetinek nevezhetők. A török hódoltság kezdeti, elfogadható időszakát a tizenötéves háború (1591-1606) katasztrófája szakította meg. A sorozatos hadjáratok, a tatárok sorozatos áttelelése, a hadban álló felek pusztításai nyomán az alföldi hódoltság szinte teljesen elpusztult, a gazdasági szerkezet pedig összeomlott. Az újratelepülés csak az 1620-1630-as évekre ment végbe, meglehetősen egyenetlenül. A vitatott török adóösszeírások is az adóztatott népesség egyértelmű csökkenését bizonyítják. Amíg 1577 táján a hatvani szandzsák egészében 4.927, a szolnokiban mintegy 3.600 adóegységet vettek számba, addig 1662/63-ban a hatvaniban már csak 280-at, a szolnokiban pedig mindössze 180-at. Bár ezek az adatok számos ok miatt nem teljesen összehasonlíthatók, a hódoltság egészében az adófizetők számának töredékére csökkenése mindenképpen elgondolkodtató.91 A bajokat csak tovább növelték a magyar végvári őrségek portyái, az 1657- től kezdődő újabb háborús időszak, majd a megemelt török adók (névlegesen Érsekújvár ellátására), és végül újabb csapásként a török elleni nagy felszabadító háború (1683-1699), amelyek főként a Tiszántúlra és a Nagykunságra (1697-es tatárdúlás) voltak végzetesek. A helyi folyamatok mindazonáltal e vidéken is összetettebbek voltak. A viszonylag épen maradt Jászság számottevő gazdasági ereje folytán a XVII. században a környező Pest és Fleves megyei pusztákon, községeken jelentékeny egyéni, társas és közösségi pusztabérleti rendszert épített ki. Ezeket főképp az állatállomány növelésére rétként és legelőként hasznosították, ám a jászsági települések nemritkán a Duna-Tisza közi nagy mezővárosok gabonaellátásában is jelentős szerepet játszottak. Ugyancsak említik e szerepkörben Tiszaföldvár és több tiszazugi falu nevét is. A jászberényiek a budai pasától szőlőtelepítésre is engedélyt kaptak, ami a jászsági - és a megyei - szőlőkultúra kialakulásával kapcsolatosan is az egyik legelső adat. Elgondolkodtató, hogy a Jászság mezőgazdaságának főbb mutatói az 1699-es kamarai összeírás szerint nem sokban maradtak el az 1550-es évek állapotától.92 A török kiűzése után pár év béke után a megye gazdaságtörténetének újabb tragikus időszakát hozta a Rákóczi-szabadságharc kitörése. A csá89 SZAKÁLY Ferenc 1981.124-125., 213-222. 90 SUGÁR István 1977.5-10.; BOTKA János 1988. 91 KÁLDY-NAGY Gyula 1970.100-101. 92 BÚZA János 1985. 1-57.; KOCSIS Gyula 2005. 117-123.; HEGYI Klára 1988.73. szári rác határőrök portyái ismét csak az újratelepülést megkezdő Tisza- mentét és a Nagykunságot tették jórészt lakatlanná, ám idővel a Jászság települései is komoly károkat szenvedtek el. 4. Újjáépítés, megerősödés a XVIII. században (1711-1790) A török kiűzését követően végül csak a szatmári béke (1711) teremtett tartós békét, és egyben lehetőséget a felszabadított területeken a magyar rendi társadalom és a gazdasági élet újjászervezésére.93 Bár 1710-ben még csak a Jászság és környéke települései léteztek, már megindult a nagykun és a Tisza menti népesség visszatelepülése is. Amíg a Jászság környékére a heves-nógrádi palócvidékről, addig a tiszántúli részekre keletről, főleg a szabolcsi részekről érkeztek telepesek. Kibocsájtóként is a Jászság járt legelöl, 1721 -ben Kunszentmártont, majd több kiskun helyet népesített be. A Tisza mente települései a jászkun részekhez viszonyítva némi késéssel szerveződtek újjá. Ebben szerepe volt a délvidéki jobbágytelepítések erőteljes „elszívó” hatásának, az idővel nehezedő földesúri terheknek, egyes természeti tényezőknek és az erősödő katolikus ellenreformációnak is. így 1743 táján Tószeg lakossága a Tisza árvizei miatt költözött el, míg 1767- ben Tiszaörs református lakosait a katolikus földesúr, az egri püspök űzte el. A kezdeti néhány tízezerről mindazonáltal 1786-ra a lakosság száma így is 120.000 fő fölé nőtt. Ilyen sűrű népessége még nem volt sem területünknek, sem a Kárpát-medencének. A Tisza-mentén a klasszikus földesúri-jobbágyi viszonyok éledtek újjá. A gazdálkodás alapegységei az 1770-ben nagyságában és terheiben Mária Terézia által szabályozott jobbágytelkek és a század második felében szerveződő földesúri allodiumok (majorságok) lettek. Kivételt csak pár nemesi közösség (Monostor, Szajol, Csépa, Szelevény) jelentett, ezek teljesen nemesi falunak, pusztának minősültek. A zsellérség komolyabb önálló gazdálkodásra nem volt alkalmas, csak munkaerőként volt alkalmazható. A Jászkunságban (Jászság, Nagykunság) viszont - a korszakban már némileg anakronizmusként - végül a szabadparaszti viszonyok szilárdultak meg. Az 1702-ben földesúri főség alá kényszerített jászkunok 1745-ben jelentős áldozatvállalásokért (580.000 rajnai forint lefizetése, katonaállítás, országos terhek viselése) cserében nyerték vissza személyük és földjeik szabadságát, számos feudális előjoggal együtt. A megváltako- zás (redemptio) nyomán létrejött szabadparaszti (redemptus) birtok ugyan eladhatóság, örökíthetőség szempontjából még korlátozott forgalmú volt, ám így is jelentős előrelépést jelentett a polgári birtokok felé. Tulajdonosai a redemptusok (gazdák) lettek, akik a zömmel földtelen irredemptusokat jobbára munkaerőként alkalmazták. Míg a vármegyei népességet egyetemlegesen a nemesi földbirtokhoz, addig a jászkun lakosságot a redemptus birtokhoz akarták kötni - tulajdonosként vagy munkavállalóként. Mivel a jobbágyfelszabadításig a mezővárosi céhes iparosok nem túl jövedelmező kézműves tevékenységüket mező- gazdasági munkával voltak kénytelenek kiegészíteni, és a nemesség zöme is részt vett a termelésben, a mezőgazdaságtól teljesen függetlenül létező helyi népesség rendkívül minimális lehetett. A helyi agrárgazdaságban máshonnan érkező időszaki munkavállalók (pl. felvidéki aratók) is szerepet kaptak, bár sok helybeli is eljárt idegenbe aratni, illetve a háziipar számára szükséges ipari növényeket (len, kender) beszerezni. 93 WELLMANN Imre 1979.; KAPOSI Ferenc 2000.161-210. 229
