Gulyás Katalin et al. (szerk.): Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 23. (Szolnok, 2014)
Művészettörténet - Egri Mária: Sváby Lajos esszéi
TISICUM XXIII. - MŰVÉSZETTÖRTÉNET értéket. Ha talált valami érdemlegeset, arra figyelt, próbálta ösztönözni, terelgetni alkotóját. Elképesztően érezte a festés lényegét, a kép alakulásának működését. Jó tíz évvel később, a Műcsarnok Kamaratermében, Meloccó Miklóssal közösen tervezett kiállítása előtt tesz látogatást Bernáth Svábyéknál. Megnézi a képeket, véleményt is mond róluk. „Nagyon jó benyomásokkal jöttem el magától” - írja egyik levelében. És mindenképpen a kiállítás halasztására ösztönzi. Még nem tartja eléggé érettnek az anyagot a megmérettetésre. „Próbálja a kiállítást pár hónappal elhalasztani és kizárólag tematikus művekre koncentrálja magát, amilyenek annyira tetszettek nekem. Ezek kell, hogy a gerincét képezzék a kiállításnak! A kiállítandók kiválasztására nagyon szívesen fölmennék magához. De elhalasztani!” Néhány személyes találkozás, náluk, Bernáthéknál, néhány levél és üdvözlőlap. Ami nagyon sokat jelentett Svábynak. „Tanácsainak máig hasznát veszem. ...megajándékozott lettem általa és vagyok, azóta is.” Bernáth Aurél 1982. március 13-án hunyt el. Temetésén hitet téve tiszteletéről, szeretetéről gyászbeszédében vallott Sváby. Búcsúztatását a rá nagyon jellemző sorokkal zárja, „...perelni tudnék érte, és perelni tudnék vele, de elbúcsúztatni nem tudom." S a nem politikus hajlamú, ám a körülményeket fiatal korától mindig tisztán látó Sváby szarkasztikus visszatekintése. „Különös temetés volt. Bár sokan összegyűltünk, de állami „személyiség” nem képviseltette magát. Még sürgettek is minket, mert utánunk valamilyen magas rangú katonatiszt következett. Úgy indult el a sír felé a menet, hogy már fújtak a fúvósok és böffentek a dobok; a főtiszt temetésére rendelt öblös munkásmozgalmi gyászinduló ütemére bandukoltunk Bernát Aurél végső, megásott gödre felé. Már nem az irigyelt festőt, nem a tekintélyes mestert, nem a nagy emberek barátját kísértük. Már nem volt divatban. Akkor már szinte szégyellni kellett. ” Gondolatok a gyermekrajzról Azt is írhatnám a cím helyett: Rajztanárok figyelmébe: ,A különös gyereket észre kell venni, és különlegességében segíteni is lehet.” A gyerekét produkáltatni kívánó szülők figyelmét viszont felhívnám Sváby következő soraira: „Ha rábeszéljük vagy kényszerítjük a művészkedésre, akkor viselkedésre, gügyögésre, hazugságra tanítjuk. Aki azt gondolja, hogy a gyermekrajz - egyébként valóban gyönyörű felszabadultsága - művészi felszabadultságot is jelent vagy azzal azonos, az maga is gügyög és hazudik.” S az igazán elgondolkoztató konklúzió: ,A művészet szellemi erejét kihasználni lehet. A dilettantizmus vissza is él ezzel a lehetőséggel, hiszen gátlástalansággal helyettesíti, nyegleséggel pedig elfedi - érzékenységének, tehetségének, szenvedélyének, tudása biztonságának a hiányait.” Egy bolgár ikonról Sváby képelemzése maximális empátiáját mutatja. Úgy élvezi az ikon festői erényeit, hogy szinte végigmegy az ikon alakulásának etapjain. Mintha ott, előtte készülne a kép. Szinte felfejti a festményt, érzi a tanult fogásokat, az előképek követelményét, egyben a művész hibáit és ösztönös korrekcióit is. Polion és Apion („The Misterious Fayum Portraits”) Azt hiszem ezeknél a több ezer éves festményeknél Svábynál a döbbenet a legerősebb hatás. A halottkultusz szokásrendjében a megrendelőket még életükben megfestett portrék elevensége, személyiségüket, szépségüket sugárzó táblácskáik nagyszerűsége elbűvöli, miközben a balzsamozott testével örökre eltemetett, képéhez modellt ülő ember természetes viselkedésének abszurditásán töpreng. Általában a „legjobb formájukban pózolnak” mumifikált testük megjelenítéséhez. „Micsoda hit és meggyőződés kellett ahhoz, hogy ilyen csodálatos művészet születhessen, tudva, hogy a képek a csodálkozó és biztató emberi tekintetek elől az örökkévalóságig elzárva lesznek.” A kereszténységétől teljesen eltérő túlvilág-haláltudatot tükröz. Nehéz felfogni még azt is, ami a két végpont között van, de a nincs tovább véglegességét szinte lehetetlen. Ide kapcsolódik számomra a Huszárik Zoltán emlékezetéből néhány mondat a hasonló gondolatok keresése kapcsán. Huszárik, amikor megérkezett Spanyolországból, „késő éjszaka arról beszélt, hogy szép útja volt, mert a spanyolok megértették a filmjeit, értik a végső dolgokat, értik a halált. ” A Duna-parti házuk kertjében talált római bronz fibula kapcsán elmélkedve, hatalmas ívvel idézi meg azokat a valamikor volt embereket, akik soksok idővel ezelőtt, de ugyanitt gyönyörködtek a naplementében. Két Pannóniában szolgált, fiatal zsoldos katona leveléből válogatva (Polion és Apion) igazolja azt az állandóságot, ami emberlényünk jellemzője évezredeken át mindmáig. Gruber Béla kiállítására (Megjelent: Műgyűjtők Galériája, 1995-2014) Egy évvel volt fiatalabb Svábynál, és két évvel később kezdte el a főiskolát. Kmettynél és Bernáthnál dolgozott, mindketten magas fokon elismerték tehetségét, többször kinyilvánítva, hogy Grubernek nem volt szüksége a főiskolai oktatásra, önjáró zseni volt. 1962-ben egészségi állapota megromlott, idegszanatóriumba került. Fiatalon, 27 éves korában, 1963. szeptember 29-én halt meg. Mintha furdalná Sváby lelkiismeretét valami, amit fiatalabb festőtársával szemben elmulasztott. Holott halála után többször is nyilvánosan vállalta egyedülálló művészetét. Okait keresi, miért nem működött akkor a későbbi vonzalom. „Érthettük hát magunkat akkor? Csak néztük, de látni szinte nem láttuk egymást.” Máshol: „magammal birkóztam-foglalkoztam, nem ővele... görcsösen megátalkodottak voltunk - ki sem láttam magamból, ahogyan ő sem. Dehát, ami nekem akkor indult el kínnal, bajjal, Bélának akkor már be is fejeztetett.” Leírja, milyennek látta akkor Grubert. Jellegzetes, azonnal képiesülő Sváby-szavakkal: „Béla nem festett, veszekedett a festéssel. Föltűrt ingujjáig kék volt a keze, karja. Rámászottá festék, a festék is hadakozott ővele.” Aztán persze következik a már bölcs visszajátszás, az okokkal azonosuló empátia: „félelem az egyedülléttől." A frontember Kapcsolódik Gruberhez, a vele kapcsolatos - valamit nem vettem észre, nem figyeltem rá - belül furdaló, kavargó gondolataihoz, egy másik festőkollega, Szilágyi László, a már skizofrén tünetekkel felvett Kokas282
