Gulyás Katalin et al. (szerk.): Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 23. (Szolnok, 2014)
Történettudomány - Hegedűs Krisztián: Méhészélet Kunszentmártonban. Az okszerű méhészet pionírjaitól a szervezett egyesületekig
TISICUM XXIII. - TÖRTÉNETTUDOMÁNY közönség elé léphettek, megmutathatták és büszkélkedhettek kaptáraikkal, termékeikkel. Az ilyen alkalmak ismeretterjesztő jelleggel is bírtak, üveg oldalú kaptárokkal, minőségi termékek bemutatásával népszerűsítve a modern méhészkedést. Az egyesület székháza kezdetben a Kerületiház utca 21. szám alatt volt, de a tagság létszámának növekedésével ez egyre szűkebbnek bizonyult. A méhészélet javarészt a gazdasági iskola egyik tantermében zajlott, itt voltak a tanfolyamok, a gyűlések, valamint a könyvtár is itt kapott állandó helyet. A többi korabeli egyesületre jellemző bálokról, táncos mulatságokról a méhészeknél nem találtam említést, és Imre Márton sem számolt be róla. Méhek vándoroltatása, mézkereskedelem A modern kaptárok megjelenésével lehetőség nyílt a családok vándoroltatására, ami nagyobb mézhozam elérését tette lehetővé. Imre Márton így emlékezett vissza a méhek vándoroltatására: „A 30-as években nyáron már nem fért a méhes az udvaron. Ekkor kezdődött a vándorlásra alkalmas kaptárok röpkörzeten kívüli szállítása lovas kocsival tisztesfűre. A 40-es évekhez közeledve már csaknem egységes méretű, vándorlásra alkalmas Nagy Boconádi fészkű és Hunor mézterű rakodóink voltak, aminek egy részét hátsó kezelésű országos három soros ikerkaptárból készítette. Rendszeressé vált az akácra vándorlás, olykor akár három akácost is felkeresett. Vonattal indult helyet keresni, magával vitte kerékpárját is. Napokig odavolt, és mivel akkor még az akácfák állva haltak meg, így évtizedekig járt ugyanarra a helyre. A szállítás tehervonattal történt, majd lovasfogattal a helyszínre.’’64 A vándoroltatás csak a nagyobb méhészekre volt jellemző, megszervezése egyénileg vagy szűk körben, és nem az egyesület keretein belül valósult meg. Jellemzően két-három méhész összefogott, és megosztva egymás között a munkát és a kaptárok felügyeletét, vándoroltatták méhcsaládjaikat. A nagyobb kaptárszám és a vándoroltatás a mézhozam növekedését jelentette. Mivel a nagyobb mennyiséget helyben problémás lett volna értékesíteni, az összegyűlt felesleget az Országos Magyar Méhészeti Egyesületnél leadhatták.65 A mézet speciális mézszállító edényekben, vonattal vitték Budapestre. Az egyesület Csokonai u. 8. szám alatti székházában kedvezményes áron szállást is igényelhettek, így nem kellett még aznap hazaindulniuk.66 Bár az 1930-40-es évekre egyes méhészeknél már megjelent a nagyobb mérvű kereskedelem, az egyesületi és egyéni tevékenység középpontjában nem elsődlegesen a profit növelése állt. A tanfolyamok és előadások inkább az ismeretterjesztést szolgálták, és nem a termelés volumenének emelése volt a fő cél. 64 IMRE Márton 1999. 65 Az egyesület saját költségen vásárolt, Budapest, Csokonai u 8. szám alatti székházát 1948-ban államosították. 66 Imre Márton közlése Kunszentmárton és Vidéke Egyénileg Gazdálkodó Méhészek Szakcsoportja A szakcsoport alapítása A második világháború a méhészeti életet is jelentősen visszavetette, a méhészetek nagy része tönkrement gazdáik távollétében. A tanyákon vagy a határban magukra maradt kaptárokat az ínséges években a helyiek is dézsmálták, de a bevonuló szovjet csapatok által okozott károkról is van tudomásunk.67 A háború befejeztével újraindultak a méhészgyűlések minden hónap első vasárnapján, és lassan megkezdődött az egyesületi élet újraszervezése. Ezt a folyamatot törték meg a kommunista kormány rendeletéi. 1945 és 1951 között a korábbi éra egyesületeit, társadalmi szervezeteit több ütemben megszüntették. A feloszlatás után a méhészek kénytelenek voltak titokban tartani gyűléseiket, vállalva az esetleges retorziókat. Az egyéni méhészek a háború után talpra tudtak állni, de az egyesületi élet a politikai tiltás miatt stagnált. 1954-ben a földművesszövetkezeteken belül lehetőség kínálkozott arra, hogy megalakítsák a Kunszentmárton és Vidéke ÁFÉSZ68 keretén belül működő méhészek szakcsoportját.69 Ezek után paradox módon egy kereskedelmi vállalat képviselte a termelő méhészek érdekeit, a szakcsoportok jogilag nem voltak önállóak. Ennek ellenére az ÁFÉSZ nyújtotta kedvezmények és az egyesületi élet legitimálása miatt az egyedüli járható útnak a szakcsoport megalakítása kínálkozott. 1954. augusztus 15-én 15 fővel és 220 méhcsaláddal megalakult a Kunszentmárton és Vidéke Egyénileg Gazdálkodó Méhészek Szakcsoportja. Az alapító tagok: Nagy Imre, Kómár Györgyné, Berta József, Imre János, Imre Márton, Vereb Sándor, Vereb Antal, Ottmár József, Kiss Mátyás, Takács Péter, Nagy János, Talmácsi István, Tancikó István, Varga Mátyás, Ádám Miklós. Az ÁFÉSZ részéről jelen volt az akkori ügyvezető, későbbi szakcsoport elnök Somodi Mihály is, aki vállalta, hogy az egyesületi örökségnek számító iratos szekrényt a tagság számára visszaadja, gondoskodik a gyűlések meghirdetéséről, valamint a helyszín biztosításáról.70 A tagság háromtagú intéző bizottságot választott Vereb Antal, Imre Márton és Berta József személyében. Imre Márton, aki az alakuló ülés jegyzőkönyvét is vezette, így ír a szakcsoport megalakításáról: „Senkit sem a politika hozott ebbe a tömörülésbe, hanem az az örökség, aminek alapjait annak idején még Harangozó Márton rakta le.”71 A szakcsoport célja, feladatai A szakcsoport felső kezdeményezés eredményeként jött létre. A kommunista vezetés célja a szakcsoportok létrehozásával egyértelműen a méztermelés felügyelete volt. A méztermelés és kereskedelem szervezésére létrehozott keret lehetőséget teremtett az egyesületi 67 Imre Márton elmondása szerint a szovjet katonák teherautók kipufogógázával füstölték ki és pusztították el a méhcsaládokat, hogy a mézhez hozzáférjenek. 68 Az Általános Fogyasztási és Értékesítési Szövetkezetek (ÁFÉSZ) a vidéki üzletek kereskedelmét szervező szövetkezetek voltak. 69 Ebben az időben közel 800 szakcsoport alakult országszerte. 70 IMRE Márton 1999. 71 IMRE Márton 1999. 224
