Gulyás Katalin et al. (szerk.): Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 22. (Szolnok, 2013)
Vallástudomány - Puskás Zoltán: Egy sírfelirat ürügyén
TISICUM XXII. - VALLÁSTUDOMÁNY Ezen új paradigma szerint az egyéni hit és saját megélt valós tapasztalata és annak tanulságai nagyobb hangsúlyt kapnak. A kiszabott büntetés és a velejáró szenvedés által bejárható út mindenki előtt egyformán nyitva áll, így a büntetésnek már nem csak nevelő (Elihu), hanem bizonyos felemelő, egyéni, belső „tisztító” értéke is megmutatkozik. 7. Amennyire alaptapasztalat a szenvedés az emberi életben, éppen annyira furcsa, hogy Jób legendájára milyen kevés az utalás a Biblia más helyein. Ezékielen kívül az újszövetségi Jakab apostol az egyedüli, aki Jób példáját állítja elénk, mikor a hívőt kitartásra, a megpróbáltatások és megaláztatások türelmes elviselésére vagy a harag csillapítására inti.35 Jób további életéről sem derül ki semmi, illetve erre vonatkozólag inkább a Korán szúráinak fellapozásával lehet némileg tájékozódni.36 Jób elsősorban a földi kínok túléléshez szükséges emberi tapasztalatot tartja szem előtt, mivel Tórája még nem volt37 ezért számára a legfőbb kérdés az, hogy az isteni igazságosságban az „értelmetlen szenvedés” hova helyezhető. Felmerül a kétség, hogy talán az abszolút igazság nem is mindig igazságos, vagy talán kiderül, hogy a csalódottság és a vele járó időleges eltávolodás - vagyis a hit megrendülése - fájdalmasabb lehet minden kínzó fekélynél és veszteségnél, mert mindez egyenesen éppen attól jön, „aki velem egyet akartál”.38 Mindenesetre úgy tűnik, hogy Jób korának embere sokkal közelebb lehetett még valamilyen közvetlen, spontán istentapasztalathoz, valamilyen eredetiséghez, eredethez. A Jób által szimbolizált archetípus sokkal intenzívebben élhette meg a saját és a transzcendens világok közötti feszültséget és hitének minden kiszabott próbáját. A könyvben olvasható költői nyelvezettel megírt gondolatmenetek főként a szenvedés, reménység, bizonyosság fogalmainak értelmezéseit ízlelgetik, melyek utalnak az ember alapvető kicsinységére és kiszolgáltatottságára. Ennek felismerése minden megtérés tulajdonképpeni alapjává tehető. Míg a történet korábbi része mint a sátán39 és az isteni hatalom összecsapásának színtere mutatkozott meg, ennél a versnél szinte megvilágo- sodásszerűen tör be az isteni hatalom fénye. Talán nem túlzás azt állítani, hogy a feliraton olvasható vers a Jób-könyv tulajdonképpeni „tengelye”, ahol a szellem zaklatottsága és feszültsége egy pillanatra megnyugszik, minden ellenállás megszűnik. Jellemző módon Jób a legmélyebb nyomorúság közepette sem válik istenkáromlóvá, „kezét szájára teszi és hallgat”, mert bár az emberi és isteni akarat között lehet ellentét, a hívő ember kitartása, a hívő ember reményének aktív dinamikája egy új létdimenzióba képes őt átemelni. Jób, aki életében tetteivel eleget tett a szerződésnek, és a továbbiakban a kiérdemelt egyensúlyt, életében a békét keresné, már racionális szinten nem tud magyarázatot találni a történtekre. Az igazságosság egyensúlya megbillent, amit éppen az isteni hatalom lendített ki azért, hogy azután utat nyithasson a „kegyelem” lehetőségének.40 35 Jak 5.11. 36 Jób = Ayyub. Lásd: Nők szúrája (4.163.); Jószágok szúrája (6.84.); Próféták szúrája (21.84.) és Sad szúrája (38.31 -44.) 37 Jób 31.35. 38 Zsolt 55.13-14. 39 Jób idejében a sátán annyit jelentett, hogy: az ellenfél, vádló (ha-szátán), és csak később lett a Sátán köznévből tulajdonnév. Független hatalma ekkor még nem volt, felhatalmazását Istentől kapta, és mint angyali lény, fondorlatos kísértéseivel környékezte az embereket. BRIGHT, John 1999.440. 40 LEEUW, Gerardus van der 2001.330. 8. Az egyházi írásmagyarázat szerint ez a vers egyértelműen magát az emberré lett megváltó alakját vetíti előre, amelyet Jób remél, és akire vágyakozik. „Megváltó” alatt ő természetesen nem utalhatott még Krisztusra, de a keresztény eszkatológia számára ez mintegy Jézus személyét szimbolizálja. Pontosabban egyfajta előképét annak, aki „szenvedett a világ bűneiért”.'" Az idő nemcsak lineáris, hanem határozott iránya is van, amely egy végpont felé halad, vagyis Krisztus második eljöveteléhez. Ez a várakozás tulajdonképpen a hagyomány éltető eleme, amely nem más, mint a beteljesülés (parúzia) reménye. A keresztény hívő számára a földi megpróbáltatások elviseléséhez nemcsak Krisztus eljövetelének erős hitére van szükség, de mások türelmes szenvedésének példájából is lehet erőt meríteni, mert a világban lévő rossz megtapasztalása is elvezethet „hozzá”. A tanítás szerint pedig semmiképpen nem lesznek elhagyatva azok a keresztények, akik nem roskadnak össze és hitükben kitartanak.41 42 A keresztény hívő számára a továbbiakban lesz Krisztus maga személy szerint is a „megváltó”, aki „kiváltó” is egyben, vagyis aki visszahelyezi majd kitartó híveit egy örömmel teljes, dicső állapotba, odatelepedve „Ábrahám asztalához”.43 A feltámadás gondolata pedig mint felismert „igazság” végül is minden kitartó törekvőt el fog vezetni egy „új világba”. A jelképes (anagogikus) értelmezés szerint tehát ahogyan Jób és ahogyan a hívő keresztény, úgy egy magasabb, eszmei szinten Izrael is megláthatja teremtőjét és megváltóját.44 Ebben a feszültséggel teli és sürgető várakozásban szinte más nem is történhet, minthogy végül elérkezzen, történelmileg is „beérjen” az emberiség megszabadítója, az újszövetségben megjelenő új bölcsesség, az egyetlen fiú, aki a síron túl is meg fogja őrizni az örökséget: „aki szeret engem és életét adta értem.”45 A sírfelirat verse szerint Jób már teljesen bizonyos benne, hogy bár „bőre feloszlik”, fel fog támadni, újra körülvéteti magát bőrével, és egy megújult, pontosabban újjáteremtett testben, „saját szemeivel” nézhet arra, aki őt szeretettel megalkotta, és gondviseléssel őrzi. A halálával feltáruló új tartalom Jób számára már más lesz, mint az archaikus betagozódás átélése az ősatyákkal való életre.46 Lelke legmélyén biztosan tudja, hogy látni fogja azt, aki őt a porból és hamuból kiváltja.47 így a szenvedései mögött feltárulkozó új dimenzió egy üdvözült, megvilágosodott, örömteli és boldog állapotnak tekinthető már, ahol saját halálát átélve és túlélve, régi-új istenével szemtől-szemben állhat. Szimbolikus értelemben vezekelt az egész világ bűneiért, megmentve szenvedése által saját nemzedékét is a pusztulástól. 41 A „megváltó” (goel) óhéber összefüggésben elsősorban egy olyan vérrokon, aki az elhalálozás után a földhöz és tulajdonhoz való jogok viszonyát szemmel tartja és vigyázza. A szövetség népe tágabb értelemben Jahvéra is használta, aki az ember bűneinek helyettes hordozója, akiért ha kell, bosz- szút áll, a szenvedőket pedig elesettségükből kiváltja, vagy pl. az egyiptomi kényszermunkából megmenti. A megváltó istenség még az alvilágba is képes lemenni (se’ot = Seol, illetve hai’dész = Hádész), hogy védelmezze az igaz ember ügyét, mert így szól az ígérete. Innen még van lehetőség a feltámadásra, a gonoszok Gyehennájából (ge-ben-hinnon) már nincs. VERMES Géza 2001.184.; KARASSZON István 2002.109. 42 „Jób állhatatosságáról hallottatok, és láttátok, hogyan intézte a sorsát az Úr: mert az Úr igen-igen irgalmas és könyörületes. ’’ Jakab 5.11. 43 Mt 8.11. 44 Ézs 40.9-10. 45 Gál 2.20. 46 SCHOLEM, Gershom 1995.86-87. 47 Jób 33.24. 634
