Gulyás Katalin et al. (szerk.): Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 22. (Szolnok, 2013)
Néprajz - Örsi Zsolt: Épületszerkezetek, -formák és -díszítések a Nagykunságon
TISICUM XXII. - NÉPRAJZ elemben helyet kaptak. Már megjelentek a kisebb-nagyobb díszítő elemek is: zárcímerek, fogantyúk, zsanérok, ablakrácsok, hevederek stb. A népi építészetben ezek a tárgyak kétfajta módon jelentkeznek: egyrészt célszerű, mindennapi használatra, másrészt a kibontakozó paraszti esztétikum, igényesség és szépségidea leképződéseként mutatták a gazda módosságát, tehetősségét.45 „A falusi kovács legegyszerűbb munkája a házak felszereléséhez elengedhetetlenül szükséges ajtó-, ablakpántok és vasalások, s a hozzájuk tartozó sarokvasak vagy pipák készítése volt. Ezekből nagyon sokat készített kovács, amit legjobban bizonyít az, hogy nagy számban kerülnek elő középkori ásatásainkból. A pántokat hol szélesebb, hol keskenyebb vasszalagokból vagy sínvasakból egyszerű hevítés után kovácsolta. Egyik végüket sarkosan, esetleg hegyes levél formájában levágta. Másik végüket szarvasüllőn karikába görbítette, vagy ahogyan a régi kovács műszó mondja »hajtotta«, és összekovácsolta. Ezután lyukverővel megfelelő számú szögletes vagy kerek lyukat ütött beléjük a szegek számára. (...) A pipavasak készítése is igen egyszerű. A megfelelő hosszúságúja vágott szögletes - vagy szögletesre kovácsolt - sínvas egyik végét kerekre kalapálták, másik végét pedig hengeresre tömörítették. A hengeres és szögletes rész határát laposra ütötték, hogy könnyebben meghajlíthassák, s hajlításkor el ne törjön. Ezután derékszögbe hajlították.”46 Ezeket a vasakat általában díszítőelemekkel látták el. Azokat az eszközöket, amelyek méretüknél fogva vagy gyors kopásuk miatt nem voltak alkalmasak a díszítésre, mindig nyersen hagyták, azaz csak funkciójuknak megfelelően alakították ki, míg a méretesebb vagy ritkán használt tárgyakat szinte minden esetben ékesebben munkálták meg, és különféle mintákkal látták el. Díszítetlenül maradtak azok az eszközök, tárgyak is, amelyek hamar koszolódtak, sározódtak, így értelmetlenné vált mintázásuk. Ezeket legfeljebb formailag alakították tetszetősre, a szemnek kedvessé.47 Ezek a díszítések lehetnek formai-plasztikai jellegűek, amelyek magából az anyagból következnek, illetve grafikai elemeket is tartalmazhatnak. A plasztikai elemek, mint a csavarás, a lapítás, a hasítás, a hajlítás, a duzzasztás, a zömítés, a nyújtás, a lépcsőzés, a nyakalás és a lyukasztás rendkívül nagy formagazdagságot kínáltak a kovácsmestereknek. Ezt a sokrétű kínálatot még tovább lehetett fokozni a rajzolatos elemek megjelenítésével, a faragással, a domborítással, az erezéssel, a pontozással, a C vágással. Ezek ugyan csak síkban jelennek meg, de szervesen kiegészítik a térbeli mintázatokat.48 Általánosságban elmondható, hogy a hajlított, ívelt formák esetén hullám- és félköríves (C vágásos) vagy szegmensíves motívumok a jellemzőek, míg az egyenes vonalú vastárgyakon egyenes vagy fűrészfogas mintákat használtak. A díszítmények külön csoportját alkotják a mo- nogramos és évszámos tárgyak, amelyeknek fontosságát ezzel is igyekeztek kihangsúlyozni.49 A vasasmunkák másik része, a kapukat és az ajtókat zárhatóvá tévő szerkezetek készítése a lakatosokra hárult. A zárszerkezetek kezdetben faszerkezetűek voltak, egyszerű fakilincsek, amelyek semmi biztonságot nem nyújtottak, hiszen mind belülről, mind kívülről ugyanolyan egyszerűen ki lehetett őket nyitni. Mindig a házban lévő ládát zárták, hiszen ebben voltak az értékek. Ha nagyobb, megbízhatóbb védelmet akartak, akkor az ajtót lelakatolták. 45 BÁLINT János 2007.5-6. 46 SZABÓ György 1954.136. 47 BUCZKÓ József 1994.168. 48 BUCZKÓ József 1994.168., SEREGI György-KRISTÓFI Ákos 2005. 49 BUCZKÓ József 1994.168-170. A fémből készült kilincsek már a XIV-XV. század folyamán megjelentek, ahogyan a csuklópántok is, amelyeket bútorokon alkalmaztak elsőként.50 A kívülről jól látható szerkezeti elemek közé kell sorolni a kéményeket is. A ma látható téglakémények viszonylag rövid múltra tekintenek vissza, hiszen a XIX. század közepéig az Alföldön szabadkéményen át oldották meg a konyha (pitar) füstelvezetését. Ez különösen a téli időszakban rendkívül kellemetlen volt, hiszen a nagyméretű kéményen keresztül a hideg is bejutott, és a konyha kellemetlenül lehűlt. A füstmentes és fűthető konyha ideája tőlünk nyugatra bontakozott ki a XVIII. században fellépő fahiány hatására. Több elvetélt kísérlet után sikerült kimódolni a „modern” konyhát, amelyben minden főzéshez használt eszköz egy központi kéményhez csatlakozik. Ezt az újítást vette át a magyar parasztság is a XIX. század közepén. Szélesebb körű elterjedésével azonban csak az 1880-as évektől számolhatunk. A szabadkéményeket lepadlásolták, és a kívűlfűtős kemence szája elé építették fel a tágas mászókéményt, amibe bevezették a katlan, majd az asztaltűzhely, a takaréktűzhely, majd később a sparhert füstjét. A kamin vagy cilinder szélessége 80-100 cm, hossza elérheti a két métert. Többnyire kétszárnyú fából, esetleg vasból készült ajtaja van, amely néha leér a padlószintig is. Ezen keresztül történik a kemence fűtése.51 Ezt a nagyméretű kéményt rendszerint a padlástérben leszűkítették, így a tetőfedés fölé már csak egy kisebb kerületű téglaépítmény nyúlt ki. A nagykunsági kémények jellegzetessége a gallér, amely minden régi kéményen megtalálható. Ezt a látható kémény felénél vagy attól kissé feljebb egy sor téglából készítik, amely kiemelkedik a kéményfalazat síkjából. A gallért a tehetősebbek külön e célra készített téglákból rakatták, amelynek külseje hegyesszöget vagy félkörívet mutat, míg a szegényebbek sima téglából készíttették. A kéményfejeket különösebben nem díszítették, legfeljebb kifelé vastagították, de sohasem fedték le felülről. 50 EDVI ILLÉS Aladár 1896. II. 27-31. 51 SABJÁN Tibor 2004. 298
