Gulyás Katalin et al. (szerk.): Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 22. (Szolnok, 2013)
Régészet - Révész László: Egy megoldatlan kérdéskör: Szempontok a honfoglaló magyarok és a helyben talált népesség kapcsolatának kutatásához
RÉVÉSZ LÁSZLÓ: EGY MEGOLDATLAN KÉRDÉSKÖR: SZEMPONTOK A HONFOGLALÓ MAGYAROK ÉS A HELYBEN TALÁLT NÉPESSÉG KAPCSOLATÁNAK KUTATÁSÁHOZ GBETSENTrtöaUNG GROSSMÄHRENS V» 4si öMiítífe Enjjung un 830 feit lum Tode SvttoeUa 895 vm J. 3. Nagymorávia területi fejlődése Jan Dekán szerint melyek használata átnyúlik a X., XI. sőt olykor a XII. századba is.9 E lelőhelyek azonban aX-XI. századi Magyarországnak mindössze három, rendkívül intenzíven kutatott térségében (s tegyük hozzá: peremterületén) csoportosulnak. Az egyik Zalavár, illetve a Zalavár környéki települési agglomeráció körzete. Szőke B. M. és Müller R. itt több temető esetében azoknak - Karoling fennhatóság megszűnése utáni - „visszapogányosodásával”, s a X. század 30-as/40-es éveiig történő használatával számol.10 E lelőhelyek zöme azonban közöletlen, így a kutatói felvetések ellenőrzésére jelenleg nincs mód, illetve az sem ismert, hogy a rituális jelenségeken túl e hipotézist alátámasztja-e tárgyi leletanyag is? A másik térség a Kisalföld Dunától északra eső része, a hajdani morva fejedelemség területe, amely szintén történeti és régészeti kérdőjelek sokaságát rejti. Rendkívül tanulságosak ugyanis M. Hanuliak 2004-ben megjelent áttekintésének adatai: a mai Szlovákia területén a VIII-IX. századból 49 halomsíros, hamvasztásos temető mindössze 614 sírját tudta kimutatni.11 E szám akkor sem emelkedik számottevően, ha (miként a szlovák kutató tette) bevonjuk az etnikailag igen csak kétes megítélésű (szláv-avarnak minősített) csontvázas temetkezéseket (275 lelőhely, 3.410 sír). Ezeket szemlélve óhatatlanul Bóna Istvánnak a X. századi Erdély csekély számú magyar temetkezéséről írott sorai jutnak eszünkbe: „...e gyér számú magyar közösségek akkor sem lehettek volna a későbbi néptömegek alapjai, ha a temetők száma a jelenleginek akár a tízszerese lenne.”'2 Parafrázisként ezt elmondhatjuk a Felvidék szláv emlékanyagáról is. 9 KOVÁCS László 2013. (sajtó alatt). 10 SZŐKE Béla Miklós 1998.257-319., MÜLLER Róbert 1994.91-98. 11 HANULIAK, Milan 2004. 12 BÓNA István 1996b. 10. Elfogulatlan vizsgálat tárgyává kellene pl. azt is tenni, hogy „mi a morva”? Mekkora szerepe volt e nép kialakulásában a késő avaroknak? Feltehetőleg a jelenleg vallottnál jóval nagyobb, ha nem az „avaroszláv” temetők etnikai szempontból nehezen igazolható irányából közelítünk e kérdéshez. Az anyagi kultúrát tekintve ugyanis felettébb sajátságos az a kulturális horizont, amelynek első fázisát (Blatnica-Mikulcice horizont) kizárólag a társadalmi elit férfi tagjainak hagyatékában lehet nyomon követni, a második fázis (Veligrádi horizont) pedig annyiban különbözik a megelőzőtől, hogy az már az elithez tartozó nők ékszeranyagára is kiterjed. Mindezek mellett nem tisztázott Morávia területi kiterjedése sem (s akkor még nem is említettük a két Morávia kérdéskörét), hiszen az említett horizontok csak a Garamtól nyugatra elterülő területeken mutathatók ki. Hogy a Felvidék középső és keleti részének foltszerűen elhelyezkedő településtömbjei milyen kapcsolatban állottak (vagy egyáltalán kapcsolatban álltak-e?) a Morva Fejedelemséggel, az további alapos kutatásokat igényel. A szlovák és cseh kutatók egy része e térséget Nagymorávia részének tekinti,13 a magyar kutatás ellenben soha nem foglalkozott kel13 STEINHÜBEL, Jan 2000. 190-191., valamint RUTTKAY, Alexander 2000. 202-203. egyaránt Samo frank fegyverkereskedő „birodalmának” (amely 623-658 között állott fenn, s Közép-Európán belül az elhelyezkedése nem ismert) maradványaként tekint a nyitrai hercegségre, amely az „avar iga” alatt is megőrizte valamiképpen (?) a területi integritását, majd a függőséget lerázva a Morva Fejedelemség része lett. E hercegség déli és keleti határa a Duna, majd Esztergomtól kiindulva a Cserhát-Mátra-Bükk déli nyúlványai egészen a Tiszáig. Onnan északra kanyarodva a Tapoly folyó, Eperjes és Sárvár irányában érte el a lengyel határokat. Minderre pedig legkomolyabb bizonyítékként a valótlan adatok sokaságát felvonultató lengyel-magyar 181
