Gulyás Katalin et al. (szerk.): Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 22. (Szolnok, 2013)
Régészet - Csányi Marietta–Tárnoki Judit: Túrkeve–Terehalom – a tell 2. települési szintje. Étkészlet a bronzkori házból
TISiCUM XXII. - RÉGÉSZET Gyulavarsánd-kultúra népe lakta a telepet; emlékanyagában kései Perjá- mos- és Füzesabony-típusok keverednek. Ezt, a Gyulavarsánd-alapokon kifejlődött sajátos helyi Koszider-emlékanyagot Túrkeve-fázisnak neveztük.8 A középső bronzkor korábbi időszakában a Füzesabony-elemekkel színezett Gyulavarsánd-kultúra, míg a kora bronzkorban a késő Nagyrév-, Hatvan- korai Perjámos-befolyást mutató Ottomány-kultúra9 képviselői éltek a településen.10 Az élet a településen folyamatos volt, a nyomok egyértelműen arra utalnak, hogy az időről időre pusztító tűzvészt azonnal újjáépítés követte. A rétegek éppen ezért töretlenül, hiátus nélkül rakódtak egymásra, a telep szerkezete és a házak építési technikája csupán a kora bronzkor és a középső bronzkor fordulójánál változott meg gyökeresen, de lakatlan időszakra utaló leletmentes réteget itt sem találtunk.11 A központi telepet körülvevő erődítés a telep alapításakor épült; ezt a kezdet kezdetén feltételezett tényt a 2004. évben végzett részleges sáncátvágás igazolta. Utóbbi feltárás azt is nyilvánvalóvá tette, hogy az erődítés-árok a telep teljes élettartama alatt nyitva állt, karbantartásáról tehát a telep lakóinak kellett gondoskodniuk, és azt a megfigyelhető jelenségek tanúsága szerint meg is tették. Hasonló eredményeket mutattak a Szakáld-Testhalom nevű bronzkori teli geoarchaeológiai vizsgálatai is.12 A túrkevei erődítés-árok betöltésének sáncátvágása során megfigyelt összetétele arra utalt, hogy a mélyedés nem fokozatosan töltődött fel, hanem a telep felhagyásakor temethették azt be a telepen lakó, azt elhagyni készülő közösség tagjai. Ez utóbbi jelenség újra felveti a tellek, jelen esetben a túrkevei telep megszűnésének mozgatórugóit. Anélkül, hogy részletekbe menően vizsgálnánk e problémakört, annyit megállapíthatunk, hogy bár a telep legfelső szintjén tűzvésznek nyoma sincs, ez a hirtelennek tűnő elköltözés külső ösztönzésre, vagy még inkább kényszerre következhetett be. Áttanulmányozva a kevés közölt teli-telep metszetrajzait, az észlelt jelenségekről szóló feljegyzéseket, általánosnak mondhatjuk, hogy a telepek záró rétege, tehát az utolsó települési szint nem égett le, következésképp - nagy valószínűséggel - nem fejvesztve menekülő, hanem sorsukba beletörődött közösségek hagyták el ősi lakhelyüket, hogy máshol, más módon próbáljanak szerencsét.13 Jelen közlésünkben a telep felülről számozott 2. szintjét választottuk ki, mely egyedülálló leletegyüttesével, a feltárt lakóház különösen jó állapotával szolgált rá a megkülönböztetett figyelemre. 8 CSÁNYI Marietta-SZ. MÁTHÉ Márta-POROSZLAI Ildikó-SZATHMÁRI Ildikó—TÁRNOKI Judit-VICZE Magdolna 1991-1992.16-17.; BÓNA, István 1992.40-41. Zeittabelle. 9 A terminológiai félreértés elkerülése végett: Ottomány-kuItúrán azt a tiszántúli tellek alján megtalálható leletkomplexumot értjük, mely a Bóna- féle kronológiai beosztás szerint a kora bronzkor 2-3 váltásától a középső bronzkor 1 közepéig terjedő időszakra keltezhető. 10 CSÁNYI, Marietta-TÁRNOKI, Judit 1992. 162-165.; CSÁNYI Marietta- TÁRNOKI Judit 1996.31-36. 11 CSÁNYI Marietta-TÁRNOKI Judit 1996.31-35. 12 SÜMEGI Pál-KOZÁK János-MAGYARI Enikő-TÓTH Csaba 1998.196-197. 13 A tószegi 1973-1974. évi ásatási szelvényben pl. az 1. szintben jelentkező égett-paticsos réteg az ásatók beszámolója alapján csak kis foltban jelentkezett a szelvény É-i sarkában, s az égett törmelék valószínűleg az ugyanott feltárt, kormosra égett, tapasztott tűzhely közelségével magyarázható. (STANCZIK Ilona 1979-1980.65.) A túrkevei teli-telep 2. rétege A 2. települési réteget két évadban, 1985-86-ban tártuk fel. Ekkor és ezért bővítettük ki a szelvényünket az eredetileg tervezett 10x10 m-ről 10 x 20 m-re, hogy a csodálatos épségben megőrződött házat teljes egészében fel tudjuk tárni. (2. kép) A szintet különösen erős tűzvész pusztította el, szelvényünk egész felszínét az összedőlt épületek páncélkeménységűre kiégett, 40-50 cm vastag omladéka borította. Ez az omladék olyan masszív volt, hogy a telep felső rétegét megbolygató számtalan gödör közül mindössze egyetlen egy mélyedt a padlóig, a többi mind abbamaradt az omladék tetején. Pedig a szint nagyon közel volt a felszínhez - legalábbis egy része, ugyanis a kibontott omladék ÉK felől DNy irányba erősen lejtett: míg az 1. ház ÉK-i vége 45-75 cm-re volt a felszíntől, addig a DNy-i már 130-150 cm- re. Ennek a lejtésnek több oka is volt. A feltárás folyamán kiderült, hogy szelvényünk DNy-i felében az alsóbb rétegekben nem volt épület, ezért minden szint ebbe az irányba lejtett. Valószínűleg a telep középső bronzkor végi életében a lakók végig ezzel a szintkülönbséggel küzdöttek, míg a 2. szinten huszáros vágással oldották meg a problémát. Ahelyett, hogy a minduntalan megcsúszó feltöltéssel bajlódtak volna, a házukat „szint- eltolással” építették meg: az 1. ház DNy-i helyiségének padlója eleve mélyebben feküdt, mint az ÉK-i helyiségé, köztük a mélységkülönbség kb. 30 cm volt. A teljesen kibontott 1. ház ÉK-DNy hossztengelyű, 11,60 m hosszú és 6 m széles volt, szinte tökéletesen téglalap alakú, derékszögű sarkokkal, egyenes falakkal. A falak nélkül mért belső mérete 11,20 x 5,60 m, így alapterülete kb. 62-63 m2, amely tiszteletet parancsoló méret. Szerkezete a padlóra bontás során (tehát a szerkezeti elemek, falmaradványok, edények, berendezési tárgyak eltávolítása után) rajzolódott ki világosan. (3. kép) Ekkor látszódott, hogy a fal körben egyenletes, kb. 20-25 cm vastagságú. Nyomokban, de kívül és belül is több helyen megmaradt a kb. 6-8 cm vastag tapasztás, „vakolat” nyoma, így a fal teljes vastagsága 40 cm. A vakolatréteg különösen jól látszik a 3. képen, a ház ÉNy-i fala mentén és a nyugati sarokban. A faltöredékekből az is kiderült, hogy a ház (valószínűleg kívül-belül) világosra - talán fehérre vagy sárgára - volt festve. A ház ÉK-i fala egy részen 25-30 cm magasságig megmaradt az omladék alatt, itt láthattuk, hogy felületét gondosan elsimították. A háznak semmilyen alapozása nem volt, a fal magja laza, morzsalékos volt. A fal belsejében, szabályos rendben sorakoztak a tartóoszlopok, egymástól mintegy 80-85 cm-re. A padlószinthez viszonyított mélységük változó, de a többség 30-35 cm mély, irányuk függőleges. A ház statikailag legkényesebb pontját, a sarkokat több, egymás mellé állított cölöppel is megerősítették. A legtöbb a keleti sarokban figyelhető meg, ezek mélysége is meghaladja az átlagot, 55-58 cm mélyek. (Természetesen azt nem tudjuk, hogy ezek az oszlopok egyszerre kerültek-e a falba, vagy csak utólag, amikor újabb és újabb oszloppal támasztották meg a laza altalaj miatt süllyedő részeket.) Érdekes módon tengelyben álló szelementartó, nagy oszlophelyeket valójában nem találtunk. A ház középtengelyében csak néhány, kisebb cölöplyuk sorakozott, mélységük is átlagos, 30 cm körüli. A két legmélyebb cölöplyuk a „választófal” bekötésében állt és 60 cm mély volt. A szabályos rendben álló cölöpök sora egyedül a DK-i falon szakadt meg, itt a ház padlója is bizonytalan, kopott szélű volt. Ezért úgy gondoljuk, itt volt a ház kb. 140 cm széles bejárata - még akkor is, ha nem tűnik túl praktikusnak, hogy az ajtó a „tisztaszobába” nyílik. Az 1. ház két, látványosan és - a leletek, berendezési tárgyak alapján 14
