Gulyás Katalin et al. (szerk.): Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 21. (Szolnok, 2012)
Történelem - Bagi Gábor: Adalékok Graefl József, Szolnok első országgyűlési képviselője életéhez
Bagi Gábor Adalékok Graefl József, Szolnok első országgyűlési képviselője életéhez (Graefl József születése 200. évfordulójára) Az elmúlt tizenöt évben Á. Varga László levéltáros,1 a Budapest Fővárosi Levéltár főigazgatója két kiváló tanulmányban és egy rövidebb életrajzban is foglalkozott Graefl József, Szolnok (a szolnoki választó- kerület) első országgyűlési képviselője életével, illetve a Graefl család szolnoki ágának történetével. Sajnos, ezek a publikációk a megyénkben alig egy-két szakember figyelmét keltették fel, de a család által érintett Heves, Borsod és Szabolcs megyei községek esetében sem sokkal jobb a helyzet. így nem is csodálkozhatunk, hogy Szolnokon máig sem tekintik számottevő személynek: pl. életrajza, mellékletként küldött arcképei a 2010-ben megjelent legújabb várostörténeti kiadványból „maradéktalanul” kikerültek. Furcsa ellentmondás ez annak ismeretében, hogy alig két esztendővel korábban a szabolcsi megyeháza épületében és Megyaszón is emléktáblát avattak a tiszteletére! Úgy hiszem, ezek után - még ha Á. Varga László eredményeit az életrajz megrajzolása során sokszor nem is lehet tovább pontosítani - helytörténészi kötelesség és lelkiismeret kérdése a fentebb említett évfordulóra összegezni Graefl József életét, már csak az esetleges további kutatások elindítása érdekében is. Ki is volt tehát ez az ember és, miért volt jelentős a tevékenysége? Egy pest-budai német család szolnoki sarja A római katolikus vallású Graefl família a XVIII. század elején települt át Németországból a Magyar Királyság területére. Állítólag nemesek voltak, bár ezt kétségessé teszi, hogy ennek igazolására nem nagyon törekedtek. Polgári életmódot folytatva Budán és Pesten telepedtek meg, de a jelek szerint utóbb Szolnok mezővárosban is kialakítottak gazdasági és rokoni kapcsolatokat. Elgondolkodtató, hogy a Szolnokon említett idősebb Graefl József az 1810-es évek első felében „ceroplasta”-ként szerepelt, ami egyaránt jelenthetett mézeskalácsost és gyertyaöntő mestert. 1815-ben házas kézművesként írták össze, 1818 végén pedig a molnár céh comissariusa, míg a közeli rokonának tartható Graefl Ignác 1837-ben helybeli királyi sómázsás volt, aki egy Török Sándor nevű személlyel pereskedett. Ezt a Graefl Ignácot 1842- ben serházi haszonbérlőként is említik, aki utóbb lemondott a bérletéről.2 De mit is bizonyíthatnak ezek az elszórt adatok? Véleményünk szerint a Graefl család kézműves tagjai számára a megélhetés szempontjából a XIX. század eleji Pest és Buda már nem nyújtott elegendő lehetőséget. A helyi iparfejlődést a céhszervezet merev szabályai jelentősen korlátozták, és ezért az Alföldön a mezővárosi fejlődés második vonalához tartozó, de még jelentős továbbfejlődési 1 Á. VARGA László 1995.31-39.; Uő. 2002/a 437-449.; Uő. 2002/b 322-324. 2 Á. VARGA László 2002/a 437.; Szolnok város római katolikus születési anyakönyvei (magam a plébánián lévőket használtam); Országos Levéltár Urbaria et Conscriptiones 174.16. Szolnok kamarai mezőváros 1815. szept. 2-i összeírása; BAGI Gábor 2008.435. lehetőségekkel bíró Szolnokon jelentek meg. Úgy tűnik, egyes családtagok Szolnok mezőváros földesurával, a Magyar Kamarával is kapcsolatban voltak, és időlegesen vagy állandóan annak hivatalnokaiként dolgoztak. Graefl Ignác királyi sómázsás kimondottan kamarai alkalmazottnak tekinthető, mivel a sókereskedelem és -szállítás ekkor kizárólagos kamarai feladatkör volt, sőt Szolnok a Tiszán az egyik legfőbb központnak számított. Még érdekesebb az idősebb Józsefnek a molnár céhvei való kapcsolata. Szolnokon a XIX. század első felében a malomipar a legjövedelmezőbb iparág volt, amit bizonyít, hogy a város és a Kamarától bérelt varsányi pusztarész tiszai szakaszán működő vízimalmok száma a reformkorban 30-ról csaknem 50-re nőtt. Ezt az őrlőkapacitást természetesen nemcsak a helyi lakosok vették igénybe, hanem a környező kisebb-nagyobb uradalmak nemesi birtokosai is. Ugyanakkor a céhcomissariusi tisztség az idősebb Graefl József vagy esetleg az ő apja által űzött tartós céhes iparos tevékenységet, ebbéli elismertségét és helyi polgárjogának régebbi meglétét tételezi fel. Bár tanult mestersége a gyertyaöntő lehetett, de az itt termelt tőkét azonnal a legjövedelmezőbb helyi ágazatba fektethette. Az 1818-as céhbeli tisztsége alapján eredményes vállalkozónak, jobb módú iparosnak számíthatott. A Graefl Ignác kapcsán említett, a városi regálék közé tartozó serház bérlete az ekkor még jelentősebb számú német lakosság fogyasztása miatt kecsegtethetett haszonnal. E szórványos adatok tehát azt látszanak igazolni, hogy a család tagjai talán a Kamara által alkalmazott hivatalnoki-kézműves-vállalkozói csoporthoz sorolhatók, és a város tehetősebb, bár azért messze nem a legvagyonosabb és legtekintélyesebb polgárai közé tartozhattak. Annyi bizonyos, hogy 1810 táján Graefl Jánost és nejét, Lakner Annát már Szolnokon írták össze háztulajdonosként.3 Adatolhatóan 1809- ben és 1810-ben is egy-egy leánygyermekük született, Alojzia Jozefa és Anna Jozefa. A két lányt pár évvel később követte legalább két fiú, elsőként a számunkra fontos József Károly Mihály (1813. okt. 6. - 1889. dec. 12.), míg öccse, az 1814. október 9-én született Károly Ferenc utóbb építész lett. Szembetűnő jelenség, hogy mind a négy gyermek keresztszülője egyazon házaspár volt, Kummer Ignác és neje Forunpreg Katalin.4 Kummer Ignácot 1817-ben szálmesterként, azaz a beérkező fa adminisztrálását végző kamarai főalkalmazottként említik, aki ekkoriban még a városi tisztújításon is jelen volt mint a földesúr képviselője.5 Emiatt nem is csodálkozhatunk, hogy a Kummer és a Graefl név 1848-ban már nem fordul elő, sőt idősebb Graefl József és felesége halálával sem találkozunk a szolnoki anyakönyvekben. Valószínűleg anyakönyvezésük is Pesten zajlott le. Az ifjú József gyermekkoráról nem sokat tudunk. Az elemi iskoláit 3 Á. VARGA László 2002/a 437. 4 Szolnok város római katolikus egyházának születési anyakönyvei 5 SOMOGYI Ignác é. n. II. 348. 137
